A rovásírás már a történelmünk kezdetétől jelen van a magyar nép kultúrájában. A mai, rohanó világban azonban egyre inkább háttérbe szorul, és eltűnni látszik a feledés homályában. De természetesen napjainkban is vannak olyan hősök, akik mindent megtesznek azért, hogy továbbra is fennmaradjon, és ezek után is a magyar műveltség része legyen. A rovásírás hagyományairól, és a rovásírás eredetének felkutatására irányuló kutatásról beszélgettem a rimaszombati Tompa Mihály Alapiskola történelem és magyar nyelv szakos tanárával, Angyal Lászlóval, aki maga is részt kíván venni a kutatásban.
Sergely Enikő: A rovásírás a magyar kultúra részét képezi évszázadok óta, mégis a mi vidékünkön feledésbe merült. Mi a véleménye erről?
Angyal László: A rovásírást nagyon sok rejtély övezi. Valóban szerves része a magyar kultúrának és az írástörténetnek. A magyar nyelvterület ezen részén azonban valóban feledésbe merült. A hiányosság fő okát a témával esetlegesen foglalkozó tantárgyak tantervi követelményrendszerében látom. A ma használatos történelemkönyvek egyáltalán nem tárgyalják, a fogalommal először a vikingek bemutatásánál találkoznak a nebulók. Nemhogy a betelepülő magyarság írásával nem foglalkoznak a tankönyvek, de magával a honfoglalással és az őstörténettel sem. A rovásírás megkerülésének másik fő oka lehet az a tény, hogy a magyar nyelvterület periferikus részén élünk, erőteljes kétnyelvűségben. Sajnos megfeledkezünk történelmünk ezen releváns részéről.
S.E.: Ön szerint mi lehet az oka, hogy térségünk veszni hagyta az ilyen fajta örökséget?
A. L.: A rovásírás a nyelvünkkel és írásunkkal együtt fejlődött, így alapvető társadalmi hatásoknak volt kitéve. Sajnos nyelvünkben egyre több az idegen kölcsönszó és nyelvi elem, amely kiszorította az ősmagyar sajátosságokat. Ezeknek az idegen kontaktológiai hatásoknak köszönhetően a magyar szókincs állandó fogyásnak van kitéve. A rovásírás tanításának, a történelem tanításának egyre nagyobb igénye fogalmazódik meg napjainkban. Térségünkre ez hatványozottan igaz.
S.E.: Megfordult már a fejében, hogy a Tompa Mihály Alapiskola tanulóit rovásírásra
tanítsa?
A. L.: Történelmünk ezen korszakával a hetedik évfolyamban foglalkozunk. A Szlovák Nemzeti Tankönyvkiadó ide vonatkozó kiadványai nem foglalkoznak a témával, tehát a tanár alkotókedvén, kreativitásán, ötletességén múlik ezeknek a hiánypótló témáknak a tanítási órákon való megjelenítése. Oázisként tudom megemlíteni a nagy sivatagban a Kovács-Simon szerzőpáros történelemre szabott kiadványait, amely a szlovákiai magyar iskolák nem hivatalos tankönyveiként használatosak. A munkafüzetekben külön feladatokban foglalkoznak a rovásírással, annak kialakulásával, eredetével, az ábécével.
De természetesen a kérdésre igen a válaszom. Minden évben igyekszem beszúrni a tananyagok sokaságába a rovásírás alapjait, tehát ez az igény korábban megfogalmazódott.
S.E.: A mai diákok fogékonyak az ilyen jellegű dolgok elsajátítására?
A. L.: Nagyon pozitívan tudok erről nyilatkozni. A mai kor gyerekét a kérdéskör felcsigázza, az említés szintjén történő utalásokkal nem éri be. A magyar őstörténet hálás témaként szolgál a történelmet oktatóknak. Az órákon lehetőségként kínálom fel a témából készítendő prezentációkat, beszámolókat. A rovásírás tanításának sajnos még hiányoznak az intézményi keretei. Mindezek ellenére igen széleskörű az iránta való hajlam. Sok iskolán a negyedik osztályban kezdik a tanítását, hogy a gyermek latin betűs íráselsajátítását ne zavarja meg a jobbról balra történő írásmód. Napjainkban tehát egyre nő az igény őseink írásjeleinek elsajátítása iránt.
S.E.: Lehetséges, hogy a rovásírást, akár mint kötelező tantárgyat is bevezessék?
A. L.: Ennek a lehetőségét sajnos még nagyon távolinak vélem. Hiányoznak az alapok, az intézményi keretek. Mindezek ellenére egyre többen foglalkoznak a témával. A diákok szakkör formájában sajátítják el, és egyre több a tanulmányi verseny, amelynek témája a magyarság ősi írásrendszere. A Palóc Társaság is évente rendez rovásírásversenyt. A társaság ebben az évben is szervett tanfolyamot október 17-én.
Örvendetes tény, hogy ősi gyökerünk, a magyar rovásírás egyre nagyobb népszerűségnek örvend, mind többekhez jut el és terjed, köszönhetően azoknak a lelkes tanároknak, körvezetőknek és szülőknek is, akik tisztában vannak a magyar rovásírás tudásában rejlő, magyarságismeretet nyújtó és magyarságunk megtartását elősegítő hatalmas lehetőségével.
További példát tudok említeni: 2009-ben Révkomáromban már ötödik alkalommal rendezték meg a felvidéki országos rovásírásversenyt alap- és középiskolás diákoknak, százon jóval felüli résztvevővel. A Palóc Társaság évenként rovásírás-tanfolyamot is szervezett (eddig négyet), hogy a magyar rovásírásnak legyenek elkötelezett és szakavatott hívei, tanítói, hogy mind több felvidéki magyar ember tanulja meg, használja és tanítsa a magyar rovásírást.
S.E.: Önt személy szerint megragadta a rovásírás?
A. L.: Mindig is izgatott a téma. Nem tagadom, állandóan követem a témában történő előrelépéseket. A jövő nagy feladatának tekintem a rovásírás iskolánkon történő megalapozását. A diákok bizony nem restek feláldozni a szabadidejüket az írás elsajátításának. S ezt a tanárnak nyitottsággal kell fogadnia, támogatnia ezeket az ötleteket.
S.E.: Mit tud a környékünkön található rovásemlékekről?
A. L.: Sajnos nagyon keveset. Tudomásom szerint elenyésző régiónkban az ilyen emlék.
S.E.: Végzett már bármiféle kutatást e téren?
A. L.: Még nem végeztem efféle kutatásokat, de egy kolléga a közeljövőben egy nagyszabású kutatást indít, amelyhez már csak lojalitásból is csatlakozom.
S.E.: Mi késztette a kollégáját arra, hogy ilyen téren kutatást végezzen?
A. L.:Egyrészt szakdolgozatának témájaként választotta, másrészt szeretné fellendíteni a régióban folyó helyi, ilyen irányú kutatásokat. A rovásírás emlékei mellett szakrális helyeket is kutat.
S.E.: Ha esély adódna rá, oktatna rovásírást?
A. L.: A kérdésre kategorikus igennel válaszolok.
S.E.: Mennyire volt elterjedt a rovásírás Gömör vidékén?
A. L.: Mivel Gömör-Kishont vármegye a Magyar Királyság egyik legősibb lakott területe volt, így a rovásírás már a betelepüléskor igen elterjedt volt. A szláv lakosság szomszédságában élő magyarság kultúrájának szerves részét képezte. Ezekre a hagyományokra kellene építenünk a jelenkorban is.
Minden lehetséges, mint a mondás is tartja, remek példa erre Angyal László tanár úr és szorgos diákjai, akik ápolják a magyar kultúrát és nemzetünk művészettörténeti gyökereit. Mert minden ember csak úgy teljesedhet ki egészen, és csak akkor lelheti meg valódi hazáját és annak értékeit:
„Otthon vagy? Hol vagy ‘otthon’? Csak a nyelvben.
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen – arany keretben
Egy férfi -, idegen vagy és magános.”
( Márai Sándor)
Felvidék Ma, Rovatmagazin.hu – Sergely Enikő
