Halasy-Nagy Endre a Magyar Demokrata című hetilapban a pozsonyi csatáról értekezik.
A besenyőktől elszenvedett állítólagos vereség jelentőségét – ha volt ilyen egyáltalán – meglehetősen csökkenti az a fegyvertény, amellyel a magyar haderő bevágtat az európai történelembe, s amely két emberöltőn keresztül megbénítja Európa erőit. 899. szeptember 24-én a Brenta folyón keresztül, szemtől-szembe ráúsztatva a túlparton tartózkodó, az egykorú források szerint is háromszoros túlerőben lévő itáliai seregre, a magyarok tönkreverik Berengár király hadát. A magabiztos magyar had a telet is Lombardiában tölti, csak a következő évben térnek haza. Az Itáliából való hazatérést követi Morávia „usque ad solum”, a föld színéig történő leverése. Azé a Moráviáé, amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom. 904-ben tárgyalások ürügyével a bajorok magukhoz hívják, majd lakomán orvul legyilkolják Kurszánt és kíséretét Bajorországban. 907. július 4-én Braszlav keleti frank fejedelem egykori vára, a mai Pozsony alatt a hajnal folyamán a magyar sereg teljes fegyverzetben átúsztatva a Dunán, megsemmisítő vereséget mér a kor legjobban felszerelt támadó haderejére. A csatatéren marad holtan Luitpold herceg és 19 grófja, Theotmár salzburgi érsek két püspökével és három apátjával, valamint sok ezer harcosuk, Bajorország színe-java. A 907. évi csata a nagy mű, a Hazatérés befejezésének dátuma. A pozsonyi diadal biztosította a magyarság számára a haza megtartását.
„Mikor a 899-es esztendő végén a magyar fejedelemmel szövetségre szerződött Arnulf császár váratlanul elhunyt, a magyarok megszállták Pannóniát, és követeik útján kérték az új német királyt, Gyermek Lajost, hogy kössön békét velük. Magyarán mondva, hogy ismerje el hódításukat, a németek azonban hallani sem akartak Pannónia elvesztéséről, és visszautasították a követeket. Ezzel indult meg az a 14 éves háborúskodás, amely Bajorországot a pusztulás szélére sodorta. 902-ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, 907-ben Pozsonynál megsemmisítették a támadó bajor hadsereget, s ezt követően akadálytalanul vezettek hadjáratokat Németország tartományaiba…” – olvashatjuk Győrffy György 1974-ben megjelent részletes és nagy összefoglaló munkájában.
A pozsonyi csata jelentőségét nehéz volna vitatni. Ezért is furcsa, hogy a Magyarország hadtörténete című nagy marxista szemléletű összefoglaló munkában (Zrínyi Katonai Kiadó, 1984) nem is említik. Illetve csak annyit, hogy: „907-ben Luitpold őrgróf, aki egyesítette a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, hadjáratot indított Pannónia visszaszerzése céljából. Ennsburg vára közelében azonban 907. július 5-én a magyarok győzelmet arattak felette. Ostmark területe az Enns folyóig és Karintia keleti része a magyarok kezére került. Kurszán kendét, a szakrális főfejedelmet a bajorok a nyugati határ közelében lakomára hívták, és társaival együtt orvul megölték… a tényleges hatalom Árpád gyula kezébe került”.
A két évvel később Az Árpád-kor háborúi címen, ugyancsak a Zrínyi Katonai Kiadónál megjelentetett kötetben a következők állnak: „903-ban megint bajor-magyar háború volt. 904-ben pedig az előbbiek tőrbe csalták és megölték a magyarok egyik vezetőjét, Kurszánt. A honfoglalás eredményei 907-ben kaptak végleges szentesítést. Ez évben nagy bajor támadás indult a magyarok ellen, amelyet Germánia királya, Lajos vezetett. A bajor sereg három oszlopban a Duna két partján, valamint a Duna vizén haladt kelet felé. Július első napjaiban lezajlott véres (és minden bizonnyal többnapos) csata helyéül említett Brezalauspurc, illetve Braslavespurch minden valószínűség szerint Pozsonnyal azonos (más nézet viszont Braszláv várára, Zalavárra gondol lokalizálásakor). A magyarok tehát megállították a kelet felé törő bajorokat, s az összecsapás az ő győzelmüket hozta. A magyarságnak sikerült megvetnie a lábát a Kárpát-medencében.”
A marxista alapműveltségű akadémikus szerzőnek Árpád és hada nem a mi seregünk, nem a mi hadi sikerünk, hanem „az ő győzelmük”, a barbárok hordájának véletlen eredménye a két parton három felől támadó európaiak és Germánia királya ellen!
Az európai kultúrkör hadművészete a kezdetektől a magyar honfoglalásig című munka (Sygnatura Kiadó, 1993) ír a merseburgi megsemmisítő vereségünkről és persze térképpel és számadatokkal adatoltan a Lech mezőn elesett magyar harcosok hekatombáiról, de egy szót sem ejt a pozsonyi csatáról. Érinti a brentai csetepatét és szól az ennsburgi ütközetről, ekképpen: „Az egyik legnagyobb támadás 907-ben éri a magyarokat. Lajos bajor király a Duna vonalán indítja meg hadait. A Duna két partján egy-egy sereg nyomul előre, míg megindul Pozsony ostroma is. A magyar sereg a Vág vonala mögül nyomul előre. A Duna bal partján lévő elsáncolt csapatokat kifárasztják, majd szétszórják. Ezután átúsztatnak a Dunán, és a másik bajor hadat is szétverik. Lajos visszavonul, a magyarok utána. Döntő ütközetre Ennsburg környékén kerül sor. A bajor tábor előtt tüntető magyar előhad kicsalja az ellenséget sáncai mögül, majd a jól bevált taktikát alkalmazva szemből és két oldalról megtámadják és szétverik.” A neves szerző nem nevezi név szerint a szemtanúját, aki látta volt az ütközetet. A Dunán úszó hajóhadat elfelejti megemlíteni, mint ahogy azt is – amit stratégiai szakértő létére illenék tudnia -, hogy vajon miért kellett a bajoroknak az egész hadseregüket két külön úton tevékenykedő részre szétválasztaniuk? (Természetesen azért, mert még nem tanulhatták a marxista főiskolán, hogy egységben az erő. De vajon honnét tudott az együttes, összevont csapásmérés előnyeiről és hasznáról az a zébel-forgató (a germán sabel = szablya), kanicákon ügető (a szláv kanica=kanca) gyülevész ázsiai hordának titulált magyar haderő?)
Az „Új Magyar Nagylexikon” 2002-ben megjelent 15. kötetében szűkszavúan annyit közöl, hogy: „az avar uralmat a frank fennhatóság váltotta fel… a honfoglaló magyarok 902 körül vették birtokba, 907-ben a Brezalauspurcnak nevezett vár alatti csatában döntő vereséget mértek a Pannónia visszafoglalására indított bajor seregre”. Arra itt sincs magyarázat, hogy ha a Vág mögül jött a magyar sereg, akkor ugye nem kellett átúsztatniuk. Ha a bajor sereg itt a vár alatt (amelyet 1002 óta Posonnak neveznek, ahogy a vele szemben lévő gyepű-erődjét pedig Mosonnak) semmisült meg, nem maradt katona az ennsburgi sáncok megtöltésére.
Más országokban tudományos intézetek, szervezetek, alapítványok kutatják történelmük eseményeit, derítik fel a gazdasági, földrajzi, katonai feltételeit, vizsgálják csatáik helyszíneit, és külön grémiumok tevékenykednek az eseményeket megörökítő emlékművek megalkotásáról és felállításáról. Nálunk más a hozzáállás. Ahol csak magyart vertek, emlékoszlopa van annak! Itthoni kultúrszervezeteink, a minisztériumok, a helyi önkormányzatok szobrot faragtak Szulejmánnak szultánnak a Szigetvár melletti Turbékon, kurgán-halmot építettek Muhi-pusztán, obeliszk-sort a román hadsereg hatvani, 1919 évi hőstettének emlékére, szép ágyús emlékművet az odaveszett 1809 évi győri ütközetnek, emlékoszlopot az elvesztett romhányi csata mezejére, s mert nekünk Mohács kell, kopjafaerdőt ültettek a város határában lévő sátorhelyi mezőre. Sok helyre, hol veszítettünk, sem borulhatnak unokáink a hősök hantjaira: Drégelynél (1552), Mezőkeresztesnél (1596), Ménfőcsanaknál (1044), Kapuvárnál (1030), Tokajnál (1527), Edelénynél (1604), stb.
Ahol azonban nyertünk, ott csak elvétve figyelmezteti az utókort emlékmű: nincs Szentgotthárdnál (1666), Párkánynál (1683), a Hód-tavi ütközet pástján, (1280), Turán, (1594), Gombásnál (1670), Kömlődnél (1705), stb. A dürnkruti csatamezőn, ahol Kun László és hadai 1290 nyarán megverték a cseh Ottokár hadait és a királyt is megölték a csatatéren. Áll viszont Habsburg Rudolfnak és II. Přemysl Ottokárnak az emlékműve. Árpád-házi Kun Lászlóról egy fűszál sem szól a magyar sereg dicsőségének mezején, pedig a terület mindenkor Ausztriához tartozott!
A pozsonyi csatának sincs emlékműve. Egységes történeti feldolgozása sincs, csak a dialektikus történelmi materializmus kútfőinek halandzsái. (Avagy ki tudja már, hogy a tatabányai bányász emlékmű saskeselyűje eredetileg a bánhidai csata emlékműve? Mára már a község neve is feledésbe merült, akárcsak a honfoglaló magyarok seregének Szvatopluk hadai feletti győzedelmes ütközetének színhelye és története.)
Honi történészeink a szomszéd országbéli tudósokkal karöltve szívesebben helyezik az „ob der Enns”-hez, az Óperenciás tenger fövenyes partjaihoz közelebb a dicső magyar múlt eseményeit, mint a történés kézzelfoghatóan közeli helyszínéhez. Honszerető igyekezetükben inkább „bősen” erőművet építtettek, mintsem emlékművet emeltek volna a honvisszaszerző Árpád fejedelemnek. Árpádnak, akinek törzsökéből dicső királyok származtak, ahogy a táltosok megjövendölték. A róla elnevezett királyi ház a történelem legnagyszerűbb dinasztiája. Uralkodásuk ötödfél évszázada alatt kilenc szentet és boldogot adtak a keresztény egyháznak.
A 907 évi pozsonyi diadal biztosította a magyarság számára az új haza megtartását. A 907-es esztendő a krónika szerint Árpád halálának éve is. Árpád sírhelyét sem ismerjük. Emlékét nem ápoljuk. Azét az Árpádét, akinek hazánkat köszönhetjük. A kimagaslóan legsikeresebb magyarét, akinek áll ércnél maradandóbb, bár itt-ott mégis omladozó műve: Magyarország.
