A kassai Csemadok szervezésében a Thália színpadán került sor március 14-én este az 1848-as forradalom ünnepi megemlékezésére. Szörényi Levente Kossuth-díjas zeneszerző szónoki beszéddel emlékezett a szabadságharcra, Kudlik Júlia a Magyar Televízió Örökös Tagja előadása a szeretet kommunikációjáról szólt, míg Szvorák Katalin, alternatív Kossuth-díjas népdalénekes 48-as dalokat énekelt.
A méltó megemlékezés után a Márai kávézóban Szörényi Levente borbemutató előadást tartott és a lelkes közönség végigkóstolhatta a Szörényi-pincészet különböző évjáratú kiváló borait.
Szörényi Levente szónoki beszéde:
Kedves ünneplők! Tisztelt kassai polgárok! Azt mondják: a nemzeti emlékezet örök és felejthetetlen! Úgy tartják: ország és népe akkor válik eggyé, ha közösek szenvedései, ha azonosak áldozatai – és ha ugyanazokat a sorsfordító pillanatokat tartja ünnepnek! Mi itt és most, a Felvidék egyik legnagyobb és legszebb patinájú településén, Kassán, Rákóczi fejedelem városában egy olyan ünnep miatt sereglettünk egybe, ami minden magyar embert összeköt éljen akár Magyarországon, akár Szlovákiában, vagy bárhol a világon. Ez az ünnep: március 15. Ez a dátum újból egy országba egyesít bennünket – politikai országhatároktól függetlenül. Talán nem maradok egyedül gondolatommal, ha kijelentem: ha valakinek dobban egyet a szíve március 15-öt meghalván: az a szív a magyarsághoz tartozik.Legyen annak a szívnek a tulajdonosa akár magyar, akár más anyanyelvű. Hiszen a korabeli, 1848-as hazánk volt az, aki a „Népek tavaszának” is nevezett forradalmi hullámból nemzetköziségével valóban kiemelkedett. Széchenyi, Kossuth és Batthyány Lajos országa volt az, akiben a civilizált, művelt világ reménykedett, ahova özönlött a szabadságszerető inteligencia, ahol légiókat lehetett és kellett alkotni a számtalan külföldi önkéntes miatt, ahol az alkotmány védelmében esküdt tett és azt megtartó tisztikar többsége más nemzetiségű volt és németül parancsolt…..és ahol a szinte a semmiből megalakított önvédelmi erő, a honvédsereg állományának közel 40 %-át hazánk nemzetiségei alkották Rákóczi városában mondom mindezt….amely azonban 1848 tavaszától méltán viselhette volna a „vörössipkások városa” nevet is. Hiszen itt, a régi színház és a dóm közötti egykori Szabadság téren folyt 1848 május 26-tól az egyik leghíresebb honvédzászlóalj toborzása. A lelkes kassai fiatalok pár nap alatt feltöltötték a keretet, hiszen mint ahogy egy visszaemlékező írta a honvédtoborzás „szerfölött felvillanyozta a fiatalságot és csakhamar hallatszott mindenfelől a jelszó: „három esztendő nem a világ””. A felerészben magyar, felerészben szlovák önkéntesekből álló alakulathoz pár hónap múlva egy bihari román újonc-, majd temesvári német nemzetőrszázadot rendeltek. A többnemzetiségű, ám a haza oltárán az összes többi zászlóaljhoz képest a legnagyobb véráldozatot hozó kassai 9. vörössipkás zászlóalj messzire vitte névadó szülővárosának hírét. Alig egy évvel később, a zászlóaljnak a tavaszi hadjáratban elért vakmerő sikerei miatt a hadügyminisztérium elrendelte a „vörös sipka” érdemként, kitűntetésként történő bevezetését. A kassai vörössipkások: fogalom lett. Későbbi parancsnokuk, a szerb származású Damjanich János legényei önkéntes katonaként, nyelvtől, vallástól, ideológiától függetlenül megcselekedték, amit a korabeli politikusok sajnos nem, vagy csak túl későn tudták elérni: a valóban közös teherviselést, a valóban közös kiállást a jogok és kötelességek, a jövő garanciája érdekében. Ám 1848-ban voltak olyan politikusaink, akikhez a maiakat szívesen hasonlítjuk. Ilyen volt Eszterházy Mihály is, a reformkori haladáspárti Ellenzéki Párt egyik vezérszónoka, aki 1848 októberétől alapító tagja volt önvédelmünket vezető és kormányzó Honvédelmi Bizottmánynak. Nem mellékesen a mai nap másik ünnepelt személyének, Eszterházy Jánosnak pedig dédapja. Olyan gróf, aki nem foggal körömmel ragaszkodott a feudális-maradi múlthoz, hanem saját birtokait, vagyonát, sőt egzisztenciáját sem féltve mert fellépni a lemondással is járó haladás területén. Tudta, hogy nem kizárólag csak a vagyon, csak a hatalom dönt a jövőben, hanem az intelligencia és a személyiség jellemzői. A lőszer és fegyvergyártás kormánybiztosát a megtorlás katonai büntetőszázadba sorozta. Nem volt könnyű feladata, a szervezés hárult rá, de lelkesedésben nem volt hiány. Hiszen ismét a közelünket említve, a fegyverkészítésben jeleskedő Bódva-völgyi német lakosok, a dobsinai bulénerek vagy a mecenzéfi mánták egyként álltak mellénk, utóbbiak nemcsak népviseletükben vették át ekkorra a huszáros – magyaros viseletet, hanem viselkedésükben – tetteikben is. Ők, a mai szóval élve egyszerű emberek, átlagpolgárok mertek és akartak összefogni akkor. Akkor is tiltások, sőt elnyomások közepette, mégha azok minősége más volt. De ahogy hosszú évtizedekig csak a hatalom ellen tűntetve lehetett a forradalom évfordulóit ünnepelni, vagy az áldozatoknak és hősöknek emléket állítani, úgy a mai kitartás is meghozza a jövő gyümölcsét. Ma még Eszterházy János saját szülőföldjén nem elfogadott személy, de számunkra jelenleg az a fontos, hogy az volt, az maradt és az lesz a lakosság szívében. Az egyszerű emberek, az átlagpolgárok szívében. Közöttünk. Mert ha 163 évvel ezelőtt már élt volna, nevét bizonyosan ott találnák a Kossuthok, Görgeyek, Beniczkyek között, akik mind e vidékről, a magyar-szlovák-német anyanyelvű világból származtak. Ő is azt tette volna, mint dédapja, vagy sok százezer és millió honfitársa. A császári zsoldot a honvéd rendfokozatra felcserélő tisztek, a parasztjaik mellé önkéntes újoncnak beálló ifjú nemesi sarjak, a férfiruhában fegyveresnek jelentkező honleányok, a Kossuth hívó szavára több száz kilométerről is haza utat vágó huszáraink, a templomharangjaikat ágyúöntésre leemelő falvaink, a megszállók ellen még 1849 augusztusában, Világos előtt is felkelő városaink akkor példát mutattak Európának. Példát hon- és szabadságszeretetből. Példát arra, hogy a valódi célokért, a jövő reményéért valódi áldozatot is tudunk hozni. Márpedig áldozatunk volt bőven…. Ám mi erre az ünnepre, március 15-re azóta is példaként tekintünk. Hiszen kevés olyan évfordulónk van, amelyen nem csak emlékezünk, hanem ünnepelünk is. Március 15 azzal vívja ki magának az elsőbbséget, hogy őszintén, emelt fővel, meghatottan és büszkén ünnepelhetjük. Hiszen talán nincs is olyan családja e nemzetnek, e városnak és környékének, amelynek valamelyik ősére ne hatott volna március 15. . Ez a dátum egy olyan napot takar, ami valóban sorsfordító volt. A hideg és visszafogott telet forró és változást hozó tavasszá alakította. Új dalok, új nóták keletkeztek. Zenészként, Kassán meg kell említenem: ma a Klapka induló dallamait dúdoljuk, de 163 éve még a Rákóczi-indulót játszotta a legtöbb városi és katonazenekar….és persze azt a számtalan indulót és népdalt, amelyet a szabadságot megízlelő és abból ihletet merítő helyi közösségek zeneszerzői, énekesei megalkottak. Ám március idusa nem csak az akkor kortársaknak, országlakosoknak, kassaiaknak, magyaroknak és nem magyaroknak volt jelentős. A honvédsereg 1849. évi győzelmei újult lendületet és lelkületet adott a világszabadságért küzdő más nemzeteknek is! 1849 májusában ismét fellángoltak Európa szerte a forradalmi tüzek. Mi magyarok, akkor újra reményt öntöttünk Európára, megpróbálva a lehetetlent: a dinasztiák, a nagyhatalmak, a múlt és a maradiság legyőzését a respublika, az alkotmány, a demokrácia erejével. Mi, magyarok és nem magyarok, a Kárpát-medence népei akkor már közel egy éve vívtuk fegyverrel a kézben harcunkat mindezen célok mellett szabadágunkért, függetlenségünkért, jövőnk fejlődéséért. Példát mutattunk – és erőt adtunk. Ritka pillanat egy nemzet, egy ország történelmében. Még ritkább egy olyan, soknemzetiségű állam életében, mint amilyen a korabeli Magyarország is volt. Már akkor, a forradalom és szabadságharc kortársai is felismerték: ez a háború nem polgárháború volt, hanem szabadságküzdelem! Sőt, azt is hangoztatták: nemcsak a magyarok küzdelme: ha elbukik, más fáklya is kihuny, más országok, más szabadságszerető nemzetek is velünk hullanak el…nem felejthetjük, hogy e szabadságszerető népek között ekkor a szlovákok velünk együtt ott voltak. Korabeli vezetőik, Ľudovit Štúr, Milan Hodža és Hurban csupán pár száz felvidéki honfitársukra tudtak hatni: a branyiszkói hágót áttörő 2 hetes honvédújoncok Zólyom megyei szlovákok voltak, sőt volt olyan huszárezredünk is ahol számszerűen többen voltak, mint a magyarok. A korabeli lakosság lelkesedése a „magyar ügy” mellett akkora volt, hogy történészeink szerint a lakosság számarányához képest a honvédseregben a magyarokat is megelőzve első helyen a szlovákok álltak. Tisztet Ünneplők! A forradalom elbukott – túlerő verte le. Katonai kényszer súlya kényszerített megadásra bennünket, de mi Aradra sem rettegve gondolunk, hanem emelt fővel. Március 15 számunkra egyszerre zárása és nyitánya is egy régi és egy új korszaknak. Pecsétet tett a reformkorszakra, Széchenyi István időszakára és kulcsot adott kezünkbe, hogy nyissunk vele egy új korszakot: Kossuth Lajos világát. Amit tudtunk: elértünk 25 év alatt. Amit kellett, kivívtuk másfél év alatt. Ez az, amiért mindannyian magunkénak érezhetjük március 15-ét. Mert ebbe az ünnepben mindannyiunknak van helye: magyarnak és szlováknak, hölgyeknek és férfiembereknek, idősnek és fiatalnak egyaránt. Ez az ünnep nem szétválaszt, hanem valóban összeköt. Tisztelt kassaiak! Beszédemet úgy kezdtem: a nemzeti emlékezet örök és felejthetetlen! Számomra öröm Kassán jelen lenni. Mert az Önök városa is örök és felejthetetlen. Örök, mint ahogy az lett mindannyiunknak nemzeti ünnepünk és felejthetetlen, mint ahogy az lesz a mai nap is számomra. Köszönöm a figyelmüket!
Felvidék Ma
