Híre ment, hogy egy nagyjából húszezres magyarországi település lakóját halálosan megfenyegették, amiért részt vett a budapesti békemeneten. Ha mondjuk a szomszéd szólt volna neki:„hülye vagy, amiért ezeket támogatod” – az akár baráti bolondozás is lehetett volna. De nem ez történt: egy tiszás rajongó névtelen üzenetet küldött az illetőnek, mi több, fényképét is terjesztette, mintha körözött bűnözőről volna szó. Ami mérsékelten értelmezve is annyit jelent, hogy ebbe az emberbe, akit nézetei miatt pellengérre tett, bárki belerúghat. Sőt.
Tragikus, hogy a politikai szemléletkülönbség ide vezetett. Ha valakinek más a véleménye, azt megöljük? Micsoda barbár elképzelés ez? Más nézetet elfogadni lehet – vagy nem. Ha nem tetszik, vitatkozhatunk vele– de fenyegetőzni? Ez nem más, mint az agresszivitás propagálása, a háborús uszítás egyik formája. Mert látjuk: a belpolitikai és az orosz-ukrán konfliktust is egyre inkább az erőszak módszereivel kívánják megoldani. Mintha nem tudnák, hogy az nem vezet sehova, hogy az erőszak csak erőszakot szül. Akad erre elég példa a történelemből, mégis sokan úgy gondolják, hogy az a megfelelő út.
Az ilyen nézeteket vallók saját másságukat érvénytelenítik így. Nem logikus ez a globalistákra (tehát a neoliberális neokommunistákra) jellemző kettős mérce, szerintük ugyanis csak én lehetek más, másoknak a másság nem dukál. Erre is akad példa bőven.
Van ennek egy látszólag mérsékeltebb formája: amikor a más véleményért lesajnálják az embert, netán szégyenkeznek miatta – csak azért, mert a szomszédom, barátom, ismerősöm, akárkim állítólag „szélsőséges” patrióta nézeteket vall. Ilyenkor gyorsan kiderül, hogy a globalista igazság bizonyítására hiányoznak az érvek –azok, amelyekkel a sok brüsszelita sületlenséget alátámasztani lehetne, s elképzelésüket kizárólag érzelmi „érvekkel” képesek megvédeni. Márpedig az nem vita, légből kapott szerelmi vallomásra inkább hasonlít.
Mára oda jutottunk, hogy kétféle szemlélet uralja a világot – s az nem csupán európai jelenség.
Ezzel az a baj, hogy az egyik oldal (a különböző elnevezés alatt megbújó globalista szemlélet) erőszakos és vulgáris „érvekkel” ágál. Mintha fogalmuk sem volna arról, milyen tulajdonképpen egy vita.
Egy (jobboldali) patrióta nézetet nemes egyszerűséggel hoaxnak neveznek ki, hazugságnak, putyini propagandának, s az asztal alá söprik, kétségbe vonják a forrásokat, akár nem létezőnek minősítik, vagy kijelentik, azokat csak valaki kitalálta. A tényeket hazugságnak deklarálják, bármit letagadnak, még az orrukat is az arcuk közepéről, de elfelejtik, hogy a hazug állítást is bizonyítani kéne. Csakhogy az már nem megy, s csak a negáció marad, amit erőszakkal, vulgarizmusokkal, süket beszéddel igyekeznek elintézni, féligazságokkal handabandáznak, hogy a valóságot úgy forgassák ki. Ezzel vége minden vitának.
Az összefüggésekre, következményekre már nem jut hely, pedig többnyire ott van a kutya elásva. De az ilyenekről nem szívesen hallanak, szerintük jobb ilyenről nem beszélni, hiszen amiről nem beszélnek, az nincs is.
Nagyon úgy néz ez ki, mint ahonnan nincs kiút. Mert hogyan vitatkozzunk azzal, aki nem tud, de nem is akar vitatkozni?
Néha előkerülnek igaz érvnek, sőt adatnak beállított szólamok, csakhogy – tudjuk – azok is manipulálhatók, s kilóg a lóláb, hogy az egész eléggé látványosan ellentmond a józan paraszti észjárásnak.
Hogyan kerültünk mégis ilyen abszurd helyzetbe? Érthetetlennek tűnik, mégis kirajzolódik egy ösvény, amely ide vezetett. Ez valahol 1968-ban kezdődött. Az akkori lázadó nyugati fiatalság (és utódaik) ugyanis kiegyeztek a kommunizmussal. Ez mindkét félnek jól jött, mivel az akkori fiatalok a tartalmi mondanivalóból kifogytak, népszerűségük sem volt lehengerlő, viszont Nyugaton a kommunizmust amolyan szalonképes jelenségként tartották számon: a Szovjetunió (megfelelő propaganda következményeként) a jó oldalon harcolt és megnyerte a világháborút. A kommunista rendszer gazdaságilag ugyan nem volt életképes, de tudta adni azt, ami a hatvannyolcasoknak nem volt: hitelt, módszert, eszközt és célt. És persze ideológiát.
Ezt a mai globalisták sűrűn bizonyítják, gátlástalanul, látszólag könnyedén, mivel az emberek történelmi emlékezete gyenge, Nyugaton ráadásulezen „értékek” aránylag ismeretlenek, úgyhogy nyugodtan mondják a magukét anélkül, hogy a fölismerés veszélye fenyegetné őket. A kommunista kifejezést sem használják, a liberalizmus jobban hangzik, ráadásul a szabadság önkényesen értelmezhető.
Talán csak a magyarok tudják, mi a szabadság, akik a kommunista blokk, a szovjet gyepű tagjaként 1956-ban véres forradalomban küzdöttek érte. Az sem lehet véletlen, hogy a volt NDK-ban az AfD egyre nagyobb népszerűségnek örvend.
Pedig nem igazán liberálisok a mai globalisták, a szabadelvűséghez immár semmi közük, csak a 19. századi köntöst használják.
Mára kiüresedtek, az eredeti liberális követelményeket más pártok már rég magukévá tették – így jött jól a kommunista elképzelés.
Látjuk tehát, hogy a régi vicc értelmében a kommunista nem vész el, hanem átváltozik gamma sugárzássá, és tovább árt az emberiségnek. A történelem (egy kis kozmetikai ügyeskedéssel) sajnos ismétli magát.
Egyszerűen az történt, hogy elfogadva a kapitalista gazdasági módszereket a kommunizmus most győzött igazán, s igyekszik átütő politikai és gazdasági győzelme érdekében (az egység nevében!) teljesen szétzilálni a világot, egymásnak ugrasztani a nemzeteket.Ilyenkor semmi eszköz sem rossz, ellenkezőleg, az erőszak és a háború jól jön: a zavarosban lehet a legjobban halászni.
Közben azt magyarázzák nekünk, hogy ők mások, az igazságra szabadalmuk van, hogy az erőszak bármilyen formában – a közönséges hazudozástól a háborúig – a lehető legjobb módszer, dögöljetek meg, bárgyú békehívők.Ebben a világban az agresszivitás viselkedési mintaként jelenik meg, és hősiességkéntprezentálják.
Igaz, akadnak – látszólag – jobboldali pártok is, de csak a névleg: előbb-utóbb kiderül, a felszín alatt szemléletükkel, tevékenységükkel hamisítatlan neoliberális neokommunisták lettek, hiszen minden értéket, amit azelőtt fontosnak tartottak, megkérdőjeleznek, az állítólagos tolerancia nevében még a karácsonyi vásárt is átnevezik. Mi ez, ha nem önfeladás? Elfelejtették, hogy a problémamegoldás nem az erőszak,a háborús uszítás függvénye, hogy a probléma kizárólag tárgyalással oldható meg: a régi szép mondás szerint, miszerint minden háború tárgyalással ér véget – miért ne tárgyaljunk hát mindjárt? A problémát meg kell beszélni, minden érintettel, de ha nem hajlandók Putyinnal tárgyalni, akkor kivel? Aki nem tárgyal, annak feje fölött mások egyeznek meg. Putyint kinevezték háborús bűnösnek, ami ugyan nincs távol az igazságtól, csak hát nem csak őt lehetne háborús bűnösnek nevezni, akad olyan a másik oldalon is, vegyük csak figyelembe Boris Johnson „küldetését” a Nyugat közvetítőjeként 2022. április 9-én, amikor lebeszélte az ukránokat, hogy aláírják az isztambuli egyeztetéseket, amellyel fájdalmasan ugyan, de véget lehetett volna vetni a konfliktusnak.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója vetette föl: ha Putyint tényleg letartóztatnák– akkor mi lenne? Persze arra nem gondolnak, hogy ennek komoly következményei lennének. Azért pedig ki vállalná a felelősséget? Ez a mai szétzilált Nyugat? Amely a békéért küzdőket szélsőséges jobboldali populistának és diktátornak nevezi?
Aich Péter/Felvidék.ma
