Régi szép szokás volt egykor adventben a betlehemjárás. Az Ipoly mente egyes falvaiban a XX. század közepéig karácsony böjtje előestéjén még jártak a betlehemesek. A legnépszerűbb karácsonyi paraszti misztériumjáték szereplői Jézus születésének szegényes körülményeire emlékeztettek. Manga János néprajztudós szerint a sokáig élő hagyomány „összegyűjtője, terjesztője volt karácsonyi énekeinknek.
Betlehemes játékaink eredete a kereszténység első századaiba vezethető vissza. A római templomokban már a IV. században építettek betlehemet, a pásztorok hódolatát pedig valósággal megjátszották. A IX–X. században az olasz földről erre a vidékre is magukkal hozták a papok ezt a szokást. Eleinte az iskolákban, a templomudvaron mutatták be, de később annyira elvilágiasodtak, hogy eredeti szerepüket elvesztették, az egyház kezéből kikerültek, és a házról házra járással a nép szórakozásává váltak.” (Manga J., 1943. 430. l.)
Ugyancsak Manga említi, hogy „Balassagyarmat környékén az 1950-es években még több faluban ismertek egy-egy játéktöredéket, amelyet a balassagyarmati szegény családok 10-12 éves fiúgyermekei a városban, a 14-16 éves fiúk pedig a környékbeli községekben játszottak. Bár a betlehemes játékok hozzátartoztak a karácsony hangulatához, szereplői számára már inkább pénzszerzési lehetőségnek számítottak. Erre vall az egyik játék befejező szövege is, melyet az első pásztor mondott: »Uraim, uraim, ne sajnáljanak egy pár koronácskát. Messziről valók vagyunk, amíg hazaérünk, nehogy éhen haljunk.«” (Manga J., 1979. 201. l.)
A többszereplős dramatikus játék az általoam gyűjtött területen már nincs szokásban. S bár az adatközlők valamennyi faluban ismerik ezt, emlékeznek rá, feleleveníteni csak töredékesen tudják. Ennek nyilván több oka van. Az egyes községekbe például már évtizedekkel ezelőtt is csak a távolabbi falvakból jártak betlehemezni. Ipolykeszire többek közt Szlovákgyarmatról, Bussára Alsósztregováról és Palojtáról. Az itteniek így csak szemlélői voltak a pásztorjátéknak, s éppen ezért ennek emléke könnyebben a feledés homályába veszett.
Ipolyvarbón ugyan a helybeliekből verbuválódott a kisebb csoport, de a második világháború előtt itt is elmaradt a szokás.
Kelenyén és Ipolyfödémesen még a hetvenes években is találkozhattunk betlehemesekkel, de ezek már a közeli cigánytelepülés lakói voltak, akik korántsem törekedtek a játék teljes dramaturgiájának felelevenítésére. Így annak csak néhány mozzanata hagyományozódott tovább, a házalók fő célja pedig az adománygyűjtés lett. Apátújfaluba a betlehemesek „kezdetben helyből”, később 10-15 kilométerről jöttek, szereplésükért lisztet, mákot kaptak.
A fentiekből következik, hogy itt csak az Ipoly menti betlehemes szokás hiányos rekonstruálását végezhetjük csak el. A bussai Nagy Sándor például többek közt már csak arra emlékezett, hogy a karácsony böjtje előtti héten falujukba a sztregovai meg a palojtai betlehemezők jártak. A két község szlovák nemzetiségű betlehemesei Bussán természetesen magyarul adták elő játékuk szöveganyagát. Öten voltak egy csoportban: a Gubo, a püspök és az őket kísérő három személy. Öltözetükre adatközlőm pontosan nem emlékezett. Erre vonatkozólag különösen jó leírást találunk Barna Gábor tanulmányában, amely Csépa község néprajzi monográfiájában jelent meg. Ez annál inkább is érdekesebb lehet számunkra, mivel az alföldi falu lakói egy XVII. századi palóc „kirajzás” utódai, s többen épp a honti meg a nógrádi szlovák falvakból vándoroltak oda. 
Barna Gábor írja, hogy az ottani betlehemes játéknak öt szereplője volt: egy angyal, három pásztor meg egy öreg, akit Koredomnak /nálunk Gubo/ szólítottak. Az angyalon, aki a betlehemet vitte, hosszú bőujjú fehér ruha volt, fején pedig fehér papírból készült süveget viselt. A pásztorok öltözéke egységes volt: kifordított subában jártak, fejükön báránybőrsapkát hordtak. (Barna G., 1982.)
Az Alsó-Ipoly menti palócok betlehemjárását Belányi János dolgozatából ismerjük. Leírását érdemes itt idéznünk, mivel az érintett terület közel esik a mi vidékünkhöz, s az ottani szokásban több, a Középső-Ipoly mentére is vonatkozó adatot fedezhetünk fel.
Az ipolyszakállasi betlehemjárást a szerző így foglalta össze:
„A betlehemes csoport 5 tagból állt. Iskolás gyermekekből vagy legényekből tevődött össze, egyikük – a Kubo – tréfás, nevettető bojtárnak volt öltöztetve. Ruházatuk fehér, rojtos, bőszárú gatyából, piros szalaggal átkötött ingből, csizmából, keménypapírból készült püspöksüvegből állt. Kubo szakállas volt, sapkája kifordított baránykucsma, a kabátja ködmönféle. A vállán hátizsák, a kezében csörgő nélküli bakulya. A többi betlehemesnél csörgősbot volt. A betlehemvivő nyakszíj segítségével a mellén hordta a szimbolikus istállót. A betlehemezést december 23-án fejezték be, mivel másnap mindenkinek odahaza illett lennie.
A háznál a vezető kopogtatott be. A »szabad« után megkérdezte, hogy beviheti-e a betlehemet. Az igenre Kubón kívül, aki a konyhában marad, bemennek a szobába. A betlehemvivő két gyertyát gyújt, s társai körbejárva megkezdik az éneket, csörgős botjaikkal adva meg az ütemet. A karácsonyi ének után a vezető kiszól Kubónak: Kubo, gyere be! Kubo öreges járással bejön, bakulyájára támaszkodva figyeli társait, akik kérdezgetik őt. Mulatságos mozdulatokkal vidám feleleteket ad. A küszöbön botladozva ezt mondja: »Jaj, jaj! Annyira siettem, majdnem elestem.«/ Vezető: »Kubó! Voltál Betlehemben?«/ Kubó: »Hol, a tehenben?«/ A vezető vagy más kísérő kérdéseire: – »Kubó, tudsz keresztet vetni?«/ Kubó: »Mit, kereket vetni?« /Utána próbálgatja a kerékvetést./ Ezután belekezdenek egy bojtárdalba, miközben körbe járnak a szobában. Kubo ismét velük tart.” (Belányi J., 1976.)
Adatközlőim közül a Középső-Ipoly mentén a kelenyei Bodzsár Jánosné, aki Ipolyfödémesen született, csupán az ottani pásztorjáték egyik énekére emlékezett. Ennek szövege így hangzik: „Gyerünk, mënnyünk Betlehembe,/ A Kisdedhëz örvëndezve./ Kivirāgzott Jerse āga,/ Jézus å virāga./ O, tekincsünk jāszolābå,/ Milly kemény åz āgyå.// Szālott mënnyböl Betlehembe/ Gābriël ångyål,/ Mëgjelënti pāsztoroknåk,/ Jöjjenek gyorsån.// Noszå Mårgit, jó gåzdåsszony,/ kejj föl åz āgyådbol,/ Siess túrós, mākos/ Lepinyt sütnyi,/ Mer még éjjel/ odå åkarunk érnyi!”
Érdemes odafigyelnünk az első versszak szöveganyagára. Dömötör Tekla, a kiváló magyar folklorista közöl egy hasonló, a Dunántúlon 1968-ban gyűjtött karácsonyi népéneket A népszokások költészete című tanulmánykötetében. Szövege így hangzik: „Gyertek, menjünk Betlehembe, /A kisdedhez örömtelve./ Kivirágzott Jesse ága/ Jézus e világra./ Ó tekintsünk jászolába,/ Mily hideg az ágya.”
Ő a Jesse-féle famotívummal foglalkozik alaposabban. Megjegyzi, hogy ez itt allegorikus értelemben szerepel, s az európai népénekekben az ilyen motívumok a népek „régi kozmogóniájába tartozó képzetek, a világ közepén felnövő, eget-földet összekapcsoló kozmikus fák, életfák, sámánfák emlékét őrzik”. (Dömötör T., 1974. 133. l.))
A betlehemes énekek egyike-másika bekerült a gyermekek karácsonyi /karácsonyböjti/ kántálásába is. Nem is csoda, hisz „Karácsony, újév ünnepének hagománya, szokása egységes képet mutatnak András és Luca napjának szokásaival, mert hiszen egy közös, ősi ünnepből, a téli napforduló ünnepéből szóródtak szét a közeleső naptári napokon, sőt a távolabbiakon is. /…/ Minden mozzanatnak, eltekintve az egyházi vonatkozású betlehemjárástól, ostyahordástól és kántrációtól, ősvallási gyökere van…” (Manga J., 1942. 28. l.)
Egy-egy betlehemes énekre emlékeztek csak pereszlényi adatközlőim is. A Seres Máriánál /1899/ lejegyzett dal szövege a következő: „Ó, të Gubó, vëdd furullyáád csåkhåmår,/ Måjd elmëgyünk Betlehembe lārmāvål./ Muzsikālunk, trombitālunk,/ Kis Jézusnåk udvårt āllunk,/ Jézus szép virāgunk,/ Gyönyörő kirālyunk…”
Többet tudott Ipolykeszin Bodzsár Sándorné /1910/ adatközlő. Elmondta, hogy falujukba Szlovákgyarmatról jöttek a betlehemesek, „fölnyőttek” és gyerekek egyaránt. Heten, kilencen jártak, valamennyien szépen fel voltak öltözve. „Ollyån köpeny vót å nyåkokbå, mind å szűr vót vålåmikor.” A Gubon meg „ollyan kifordított nagy kabát vót bárányszőrből”. A betlehemet keménypapírból készült pásztorokkal, tehenekkel, bárányokkal „díszítették”. A jászol mellett gyertyák égtek.
A betlehemesek minden házhoz bementek, illedelmesen köszöntek, majd énekkel kezdték szereplésüket. Bodzsár Sándorné erre a közismert dallamú szövegre emlékezett: „Pāsztorok kejjünk föl,/ Håmår indojjunk el,/ Betlehem vārosābå,/ Ronygyos istāllócskābå,/ Siessünk, në késsünk,/ Hogy még ezën éjjel/ Oda érhessünk,/ Mi urunknåk tiszteletët tëhessünk!”
Emlékezik adatközlőnk a pásztorok tréfás párbeszédének egyik szövegére is. Ezzel kapcsolatban mondta az alábbiakat: „Vót kösztük ëggy gyerëk, åvvót å Gubo. Utojjārå kijåbātāk, hogy gyüjjön be, oszt bëgyütt. Illedelmesen köszönt, osztåkkor lëfekütt a fődre. A többiek szólongåttāk, hogy: – Kejj föl Gubo, mëgyünk Betlehembe!/
– Hovå? Beteg tehenbe? – kérdëszte Gubo./ – Nem! Betlehembe, Jézuskāt imadanyi!/
– No, jó vån, åkkor fölkelëk.”Ezután énekelték a következő dalocskát: „Vëdd föl påjtās å bundāt,/ Én mëg vëszëm furollyāt/, Fujjunk råjtå ëggy nótāt,/ Vigåsztåjjuk Jézuskāt!”/
Játékukért ajándékot /pénzt vagy élelmet/ kaptak a betlehemesek, majd ezzel az énekkel búcsúztak: „Hāromkirālyok nåpjå,/ Orszāgunk ëggy istāpjå,/ Eljöttünk őt imādnyi,/ Szép Jézust körőënyi.// Szép jelen, szép nåpon,/ Szép csillåg tāmått,/ Hol vågy zsidók kirālyå,/ Kit mëgjelënt csillågjå…”
Szetén Skadra József /1916/ adatközlőm így emlékezett a betlehemezésre: „Én is jártam. Itthon anyám tanított be, Mentünk házró´ házra, megkérdeztük, hogy be-e szabad mennyi. Bementünk, köszöntünk, vittük a betlehemet. Négyen vótunk. Egyik vót a Gubo, akin vót a zsák. Adtak babot, pénzt. Minden faluba, mikor végeztünk, eladtuk az üzletesnek.
Ketten vittük a betlehemet. deszkábó´ vót összeállítva, benne kép, gyertya. Piros sapka, fehér ing, fekete gatya vót rajtunk.
Mentünk Százdra, Deméndre, Magyaradra is. A bérlőnél, Hirschbergnél aludtunk az istállóba´.
A szenténekek után ezt énekeltük: »Margit asszony,/ Jó gazdasszony,/ Kelj föl az ágyadból,/ A szolgáló leányodat keltsd föl./ Siessetek túrós, mákos lepényt sütnyi,/ Hogyha velünk Betlehembe akartok gyünnyi.«”
A szegény szetei zsellérgyerekek a két háború közt egészen a Garam menti községekig elmentek betlehemes játékukat előadni.
A betlehemi történet dramatizálásai mindenképp emelték az egykori ünnepi hangulatot. Még akkor is, ha azok a vidám pásztorjátékok formáját öltötték magukra. S bár ezek még sokáig hozzátartoztak a karácsonyvárás szertartásaihoz, később már inkább csak pénzszerzési lehetőségnek számítottak.
A betlehemjárásra vonatkozó legértékesebb adataim az ipolyvarbói Kisné Bado Juliannától /1908/ származnak. Elmondta, hogy Varbón karácsonynap előestéjén jártak a falusi fiúk és lányok több csoportban is betlehemezni. Volt köztük két angyal, egy öregapó, s aki vitte a betlehemet. Csizmában jártak, ködmön és kifordított báránybőrsapka volt rajtuk. A betlehemet deszkából készítették. A jászol mellé szalmát is tettek, s a betlehemi istállót szimbolizáló „építményt” szentképekkel díszítették. A szereplők csengetve jártak az utcán. Miután a házhoz bekopogtak, ezt mondták: „ – Szåbåd-ë bëmënnyi a betlehemvel?/ – Szåbåd!” – hangzott bentről a válasz.
Ezután az alábbi köszöntőt mondták: „Eggy någy vigåssågos örömet hirdetëk,/ Mër å Krisztus Jézus szűztől születëtt./ Mënnyei kirālyunk kösztünk mëgjelënik,/Aki jövendëltetik.”
Majd ezt a közismert dallamú éneket adták elő: „Pāsztorok kejjünk fël,/És hå mār mënnünk këll,/ Betlehem vārosābå,/ Ronygyos istāllócskāba,/ Siessünk, mëhessünk,/ Hogy még ezën éjjel odå érhessünk,/ Mi urunknåk tiszteletët tëhessünk!”/
Ezt még egy újabb köszöntő követte, melynek szövege így hangzott: „Ālom ë vågy lātomās,/ Eszt mëg nem mondhåtom,/ Amit szivem érëz,/ Nem tåpåsztålhåtom.// Mindåddig lelkëmet/ Mëg nem nyuktåtom,/ Még åz öreg åpānåk/ Bë nem mutåtom.”
A szöveg után rövid tréfás párbeszédre került sor. A szobában levők szólították az öreget, aki a „pitarba´ vót”. „No, gyüjj bë të öreg!/ – Jåj, fijåjim, de någy fínyëssígët lātok!/ – Betlehem åz öregåpó!/ – Be-he-he?/ – Nem be-he-he, Betlehem!
Végül adománykérő éneküket adták elő: „Kolbāsz, ódål, szålonnå,/ Pāsztoroknåk jó vónå./ Ó, ó, ó, é, é, é,/ Å kënyér mindënnåpi,/ Å kålācs csak ünnepi,/ Ugy lëhetne jólåknyi,/ Hotyhå ånnå vålåki./ Ó, ó, ó, hāromesztendős toklyó,/ Å bogrācsbå vóna jó,/ Åbbå vónå hågymå, só,/ É, é, é, ëty kulåcs bor åmellé./ Kolbāsz, ódål, szålonnå,/ Pāsztoroknåk jó vónå,/ É, é, é, å kënyér mindënnåpi…”
A pásztorok megkapván az ajándékot /kolbászt, szalonnát, pénzt, kalácsot/ boldog karácsonyi ünnepeket kívánva távoztak.
A téli ünnepkör hagyományait bemutató tanulmányában Manga János így írt 1941-ben: „Betlehemes játék csak Gesztén van, ahol az utóbbi években négy fiatal házasember állította össze a játékot. A környékbeli szlovák községekből azonban gyakran járnak a vidéken a betlehemesek, akik játékukat szlovákul mondják. Zoborvidéktől délre, Mátyusföldön, Csallóközben még járnak a betlehemesek.” (200. l.)
Talán a fenti töredékekből is fény derülhet az Ipoly menti pásztorjátékok lényegére, sajátos vonásaira. Láthatjuk, hogy a szereplők, akik a közelgő karácsony jövetelét hirdették, a köszöntők és jókívánságok mellett nem feledkeztek meg az adománygyűjtésről sem. Énekeiket, köszöntőiket pedig jól kiegészítették a tréfás párbeszédek, a hangulatos játékok, melyekhez hasonlóakra egyébként adventban nem igen kerülhetett sor.
Közöl felvidéki betlehemesjáték-szöveget monográfiájában Tátrai Zsuzsanna és Karácsony Molnár Erika is. A felvidéki játéktípusban az angyalokon és pásztorokon kívül szerepel még az öreg gubo. A játék szerkezete pedig a beköszöntőből, az öreg pásztorral való tréfálkozásból, a pásztorok Betlehembe való indulásából és az ajándékozásból áll. (1997. 202. l.)
A játék története kapcsán befejezésül hadd mondjuk még el, hogy a legrégibb rétegét a liturgikus jelenetek képviselték, s ezeket a XI. századtól a templomban is előadták.
Később a régebbi szövegek folklorizálódott változatai maradtak fenn, amit főleg laikusok és iskolások adtak elő a templomon kívül. A dramaturgiában együtt szerepelt a szálláskeresés, a pásztorjáték, a háromkirályok látogatása és a Heródes-jelenet. A betlehemezés egyes jelenetei aztán önállósulva is tovább élhettek. A szálláskeresés, illetve a szentcsaládjárás például a mai napig fennmaradt. (Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E., 1997. 197–198. l.)
Csáky Károly, Felvidék.ma
A szerző felvételei
