Jeszenák János sírboltja. (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)

Október 6-án a magyarság az Aradon kivégzett 13 hősre és Battyhány Lajos kivégzett miniszterelnökre emlékezik. A pozsonyi megemlékezésen ilyenkor tisztelegnek a koronázó városban kivégzett vértanúk és Jeszenák János emléke előtt is, akit ugyan Pesten végeztek ki, de a pozsonyi evangélikus temetőben éppen az ő kriptájánál tartják a koszorúzással egybekötött megemlékezést. 

Az aradi és a pozsonyi vértanúkról október 6-án délután 2 órától emlékeznek meg a pozsonyi Kecske-kapui evangélikus temetőben báró Jeszenák János és Rázga Pál evangélikus lelkész sírjánál. Az ünnepi szónok: dr. Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója és dr. Deák Ernő történész, a Bécsi Napló főszerkesztője.

A hősökre való emlékezés akkor igazán hiteles, ha tudjuk, kik voltak vértanúink és miért váltak azzá. Ezért összegyűjtöttük azokat a pozsonyi vértanúkat, akik a magyar szabadságért emeltek szót, vagy harcoltak érte.

Báró Jeszenák János politikus, kormánybiztos, főispán, vértanú, evangélikus egyházkerületi felügyelő, Esterházy János mártír politikusunk dédapja. Pozsonyban született. Jeszenák Jánost Pozsonyban a kecskekapui temetőben temették el.

A reformkori országgyűlésekben a főrendi tábla ellenzéki képviselőihez tartozott. Széchenyi István híve volt. 1839/40-ben barátságot kötött Batthyány Lajos gróffal. 1848-ban Szemere Bertalan javaslatára Nyitra vármegye főispánjává nevezték ki. Később kormánybiztos, majd a felvidéki felkelők ellen harcoló csapatok kormánybiztosa lett. Az ő érdeme, hogy sikerült kivédeni az 1848. szeptemberi szlovák felkelést.

Érdemeket szerzett Lipótvár megtartásában, de 1849 februárjában fel kellett adni a várat. 1849 júliusában csatlakozott Görgey csapataihoz. Velük együtt vonult Aradra, majd együtt tették le a fegyvert. Az augusztus 13-ai fegyverletétel után orosz fogságba esett. Az oroszok a többi magyar politikussal együtt átadták őt az osztrákoknak. A forradalom és szabadságharc bukása után a vérbíróság halálra ítélte, és Pesten, 1849. október 10-én, Csány László kormánybiztossal együtt végezték ki.

Daniel Christian Dreszler pozsonyi evangélikus család sarja. 1848 szeptemberében tagja lett a városban alakult Hazafias Egyletnek, amely Pozsony liberális és radikális polgárságát tömörítette. Dreszler élvezte, hogy az uralkodó ellen szónokolhat. Amikor a koronázó várost Windisch-Grätz csapatai decemberben elfoglalták, vége lett a szabad társadalmi életnek. A város és a megye területére ostromállapotot hirdettek a császáriak. Dreszler ezután is szidta az osztrák kormányt.

Állítólag a helyi Krobecker-kocsmában még arról is beszélt, hogy az uralkodót fel kellene akasztani. Valószínűleg kollégája, Baumann komikus súgta be. 1849. január 11-én letartóztatták. Még aznap kihallgatták. Január 17-én a Vizikaszárnyában összeült az ítélő bizottság. Josef Schindelar hadügyész szerint bebizonyosodott, hogy a vádlott az uralkodó kormánya ellen lázított. Ezért kötél általi halálra ítélték, amelyet délután golyó általi halálra enyhítettek, ezt másnap, 18-án, reggel 7 órakor a Duna partján, a Vízivárosban végre is hajtották. Ő nyitotta a pozsonyi vértanúk sorát.

Gruber (Gödörössy) Fülöp már fiatalon elkötelezte magát a haza védelmében, és katonának állt. A szabadságharcban, mint honvéd tüzér hadnagy vett részt. A harcok alatt Lipótvár védelmezésében tűnt ki. A hadmérnöki akadémiát végzett fiatalember képezte a vár tüzéreit. Ordódy Kálmán főhadnagy látva, hogy a csekély őrséggel nem képes a várat Simunich osztrák altábornagy hadteste ellen megvédelmezni, az őrséget rábírta a vár feladására. Báró Mednyánszky László, akit a magyar kormány a gyanús magaviseletű Ordódy mellé ellenőrnek rendelt, és hű bajtársa, Gruber ellene szegültek a parancsnoknak. A vár feladása után Mednyánszkyt és Grubert elfogták és 1849. június 5-én reggel 3/4 3-kor a pozsonyi vár mögötti Szamárhegyen felakasztották.

Mednyánszky László középbirtokos nemesi családba született. Tanulmányai után belépett a magyar királyi testőrségbe, ekkor kötött barátságot Görgey Artúrral. Az utolsó rendi országgyűlés követe volt. 1848 júniusában önként jelentkezett a honvéd hadseregbe. Katonai szolgálatát főhadnagyként barátjával, Görgey Artúrral együtt az 5. honvédzászlóaljban kezdte. Október végén Kossuth Lajos utasítására az Országos

Honvédelmi Bizottmány őrnaggyá nevezte ki és Lipótvár védelmére rendelte el. Mednyánszkynak a vár parancsnokaként a Kossuth szerint megbízhatatlan Ordódy Kálmánt is ellenőriznie kellett. Mednyánszkynak jelentős érdemei voltak abban, hogy a korszerűtlen kis vár mintegy ezerötszáz főnyi helyőrsége több mint négy hétig ellenállt Simunich tábornok seregének. Többször sikerült megakadályoznia a vár feladását.

Az 1849. február 2-ai haditanácsülésen már bizonyos volt, hogy Görgey felmentő hadserege nem ér el a várig, így a tisztek a vár feladása mellett döntöttek. Mednyánszky László és Gruber Fülöp tüzér hadnagy ekkor is a vár feladása ellen foglalt állást, azonban Ordódy a császáriakkal folytatott rövid tárgyalás után feltétel nélkül letette a fegyvert. A megadást követő hadbírósági tárgyaláson Ordódy Kálmán azt vallotta, hogy a várat csak Mednyánszky és társai terrorjának engedve nem adta fel, így Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt április 22-én kötél általi halálra ítélték. Június 5-én kivégezték őket.

Rázga Pál Bazinban született. Evangélikus lelkész volt. Több külföldi állomás után, 1846-ban, Pozsonyban szerzett papi állást. Tevékenysége sokrétű, többek között protestáns iskolát is szervezett.

Prédikációi gyakran hazafias hangot ütöttek meg. 1848-ban Kossuth Lajos Pozsonyban az országgyűlésen fölrázta a kedélyeket. Rázga megalakította a pozsonyi nemzeti egyesületet, melynek célja: „a magyar kormány törvényes intézkedéseinek, ha szükségeltetik, fegyverrel is érvényt szerezni”. A szlovák felkelők, Hurban, Štúr és Hodža szabadcsapatai ellen nemzetőrséget szervezett. Közben Pozsonyban a forrongás tetőpontjára hágott a hangulat.

Kossuth a Zöldfa fogadó erkélyéről beszédet intézett az összegyűlt tömeghez, amit Rázga tolmácsolt a német ajkú pozsonyiaknak. A beszéd után önkéntesekből álló csapat indult meg Schwechat felé, Rázga Köpcsénynél egy ágyúra állva megáldotta őket. Változó szerencse kísérte a magyar hadakat. Végül 1848 decemberében a visszavert császáriak ismét átlépték a magyar határt.

Rázgát letartóztatták. Ferenczy városi tanácsos egész csapat katona élén berontott az Apácza-pálya 24. sz. lelkészlakba. Csak annyi időt engedett a gazdának, hogy nejétől és öt gyermekétől elbúcsúzzék. A városházára vitték és azonnal vallatás alá fogták, de csakhamar a vízi kaszárnyába kísérték át, ahol néhány hónapig sínylődött nyirkos börtönében. Haynau kinevezésével felgyorsultak az események. Rázga végig kitartott igaza mellett.

Végül Haynau elé került a per. Új terhelő tanúk léptek föl a fogoly lelkész ellen, akik azzal álltak elő, hogy Rázga az uralkodó családról több ízben sértőn nyilatkozott. Az ítélet kötél általi halálra szólt. Hiába járt közben az evangélikus egyház, Haynau nem kegyelmezett. 1849. június 17-én éjszaka Rázgát fölvitték a vár börtönébe, ahol utolsó óráit töltötte. Másnap, június 18-án a vár mögötti Szamárhegyen kivégezték.

Bartha József Ocskay Vendel szabadcsapatának tagja. Bars megyében járták a falvakat, de a császáriak rajtuk ütöttek, így kisebb csapatokba szerveződve menekültek. Ocskay és Bartha egyszerre értek Komáromba. Ekkor ismerkedett meg báró Jeszenák Jánossal. Ocskay csapatainak irányítását Simonyi Ernő vette át. A csapat Verebélyre vonult, ahol a sóhivatal pénzét és 14 kocsit rekviráltak. Ennek híre gyorsan elért a pozsonyi katonai parancsnokhoz.

Közben a csapat Hereszténybe érkezett. Itt Simonyi utasítására Bartha a kastélyt felkutatva kereste Rudnyánszky alispánt, de nem találták. Innen Lédecre mentek, ahol a császári kiáltványokat letépték, azok helyére Kossuth kiáltványait tették ki. Majd a csapat a hegyeken keresztül március 12-én Pálosnagymezőre érkezett. A város lelkésze fegyverbe szólította a lakosságot a szabadcsapat ellen. A császáriak itt fogták el a csoport tagjait, és március 30-án átszállították őket Pozsonyba. Barthát azonnal a rögtönítélő bíróság elé állították. Délután kötél általi halálra ítélték. Amit nem sokkal később golyó általi halálra enyhítettek. Ezt háromnegyed ötkor végre is hajtották.

Mészáros Dávid 1825-től segédlelkészként tevékenykedett Galántán, majd Szereden. 1826-ban alsójattói plébánosnak nevezték ki, 1827-től Nagymácséd papja volt, 1844-ben helyezték Sopornyára.

A császári és királyi sorgyalogezred katonái 1849. május 27-én tartóztatták le az esztergomi egyházmegyés római katolikus papot. A császáriak szerint a pap híveit az osztrák kormány ellen izgatta. A papnál házkutatást tartottak és több dokumentumot lefoglaltak. Ezeket az okiratokat a perben bizonyítéknak használták, melyek azt bizonyították, hogy a pap a szlovák híveknek minden esetben felolvasta a magyar kormány rendeleteit. Karácsony másnapján állítólag arra buzdította a híveket, hogy dobálják meg a németeket, hogy azok ne juthassanak be a faluba.

Majd 1849 májusában hálaadó szentmisét tartott a magyarok győzelméért. Mészárost sopornyai katolikusok jelentették fel a császáriaknál, akik azonnal le is tartóztatták őt. Négy helybelivel megkötözve vitték Diószegre. A nagymácsédiak ki akarták szabadítani, de a császáriak ellen nem tudták felvenni a harcot.

Mészárost a nép császári hadsereg elleni izgatásával, fegyveres felkelésben való részvétellel vádolták. Többen tanúskodtak ellene. A papot kétszer is kihallgatták, másodszor azt nyilatkozta, hogy nem saját meggyőződésből hirdette az igét. A hadbíró nem fogadta el a védekezést, és golyó általi büntetés kiszabását javasolt a bíró a hadbíróságnak, akik ezt egyhangúlag elfogadták. A katolikus egyház mindent megtett, hogy a bírósági határozatot megváltoztassák, de nem jártak sikerrel. Június 16-án a Várhegyen kivégezték. Mészáros Dávidot a császáriak elrettentésül végezték ki, hogy a még folyamatban lévő hadműveletek alatt intő példa legyen a magyar papság számára.

(folytatjuk)