Az én hazám címmel nemrégiben jelent meg a Harmadik évezred sorozat 2009-es kötete, amely a Hetvenhét Kárpát-medencei magyar fiatal érzelmei, gondolatai nemzetről, hazáról, jelképeinkről alcímet viseli.
Mészáros László és Szőcs Géza szerkesztésének köszönhetően igazán sokszínű kötetről van szó, felvidéki, erdélyi, délvidéki és magyarországi fiatalok írásai és illusztrációi fejezik ki, milyen is a harmadik évezred magyarságképe a Kárpát-medencében. A kötetbe szlovákiai magyar diákok munkái is bekerültek, akiknek írásai portálunkon, a Fiatalok szemével rovatban is olvashatóak, így Janiga Szabolcs és Sipula Péter cikkei.
A könyv bevezetője, amelyet Zombor Gábor jegyez, jellemzi a kötetet: Mióta a világ világ, azóta rettegnek a szülők, hogy utódaik nehogy másfélének bizonyuljanak. Másmilyennek, mint amilyenek ők, gyermekeik és unokáik életét saját maguk időbeli meghosszabbításaként elképzelő, eltervező és előkészítő ősök. Hogy a számunkra – a ma aktív magyar korosztályok számára – legfontosabb identitásbeli értékeknek, a nemzeti értékrendnek a készletéből mit tekintenek magukénak az ifjú generációk, hogy miként gondolkodnak történelemről, nemzetről és hazáról – erre nézve nem képzelhető el izgalmasabb és tanulságosabb olvasmány ennél, amit kezében tart az olvasó. Hadd ne előlegezzük meg véleményét, úgyhogy csak annyit szögezzünk le: szociológusoknak, kollektív lélektannal foglalkozó pszichológusoknak, történészeknek, irodalmároknak és tanároknak, no meg politikusainknak, de bárkinek aligha ajánlható egyéb mű, ha arra a kérdésre keresnek választ: merre tart a magyar nemzet. Külön elégtételünkre szolgál, hogy Kecskemét e nemzeti önismerettel kapcsolatos tisztázó műhelymunka, a többféle nézet között párbeszédet kezdeményező higgadt analízis fontos helyszínévé lett, immár a negyedik olyan kiadvánnyal, amely szellemi hagyományainkhoz hűen járul hozzá ahhoz, hogy utódaink ne a „valahol utat tévesztettünk” frusztrációját, hanem az önmagukra s a történelem helyes útvonalára rátalált nemzetek bizakodását és örömét élhessék meg.
A könyv utószavát Duray Miklós írta, amelyből néhány gondolatot ragadunk ki: „ Egyre kevesebb olyan fiatalemberrel találkozhatunk, aki tizenhat vagy tizennyolc évesen tudná, hogy mi akar lenni. Folytatni akarja-e apja ácsmesterségét, akár úgy is, hogy ő legyen a tervezője és a kivitelezője is a szerkezetnek, vagy a pedagógus szülő hagyományait követné szívesen, mert látta gyermekkorában, hogy a felnőtt diákok milyen tisztelettel adóznak volt tanáruknak. Az előttes időben szokás volt követni a szülők szakmáját, legtöbbször azzal a titkos belső vággyal, hogy én azt majd másként, eredményesebben, tökéletesebben folytatom. (…) a Felvidéken az elmúlt húsz évben nem volt szerencsém találkozni egy fiatalemberrel sem, aki amiatt választotta volna a jogász szakmát, mert a magyarokat ért jogsérelmek orvoslását szerette volna elérni, vagy azért tanult volna ki közgazdásznak, mert szívén viselte volna az évtizedek óta gazdasági árnyékban élő magyar vidék fellendítését. Sorolhatnám.
Nincs társadalmi ívünk, életpálya-elhatározottságunk, hiányoznak családi és társadalmi példaképeink. És akiben ez az elszántság véletlenül felüti a fejét, azt visszarántjuk (…) a szlovák közélet idegenkedik a tudatos magyartól, attól, aki tudja, mit kell tennie, mert ez nem illeszthető be az ő képletükbe. Ha sikeres magyar akarsz lenni, ne akarj tenni semmit közösséged javára! (…) Végig olvasva ezt a könyvet, bizonyára nem csak nekem tűnt fel, milyen sokat kérdeznek a fiatalok. Őszinte rácsodálkozással tesznek fel olyan kérdéseket a hazáról, a nemzetről, melyekre a válasz az idősebb korosztályok számára kézenfekvő. De nekik egyáltalán nem az. (…) Örömmel tapasztaltam, hogy többen is kifejtik, mennyire fontos a kollektív emlékezet. Akiben nem él a történelem, kiszolgáltatott lesz vagy kiszolgáló, ne adj Isten, bűnöző. Csak az emlékezet védhet meg a szenvedések megismétlődésétől.
Felejteni nem szabad.”
Felvidék Ma, ncs
