A Komáromi Jókai Színház egy hónappal ezelőtt, június 4-én mutatta be a magyar színjátszás egyik legnépszerűbb operettjét, a Régi nyár című darabot. Az előadás nagyon jól sikerült – nekem azonban mégis van egy kellemetlen mondanivalóm. Mégpedig, hogy érzéketlenségnek, mi több, ízléstelenségnek tartom, hogy kisebbségi színház Trianon 90. évfordulójára tűzze az évad legvidámabb, legkönnyedebb előadásának premierjét. Színházunknak kötelessége figyelni nemzeti dátumainkat, és ezekhez igazítania a műsortervét. Annak idején a holokauszt hatvanadik évfordulója alkalmából az Egy szerelem három éjszakáját láthattuk Verebes István rendezésében, amely Radnóti Miklós életén keresztül az izraeliták elleni abszurd gyűlöletet mutatta be. Én ezt akkor érzékeny lépésnek tartottam a színház vezetőségétől, hiszen a zsidógyűlölet olyan jelenség, amire mai napig figyelnünk kell. De ugyanez az érzékenység elvárható a saját nemzetünk irányába is. Két kőszínházunk egyik határozott, a művészi funkciókon túlmutató, magasabb rendű feladata magyarságtudatunk őrzése, erősítése, máskülönben felvetődik a kérdés, hogy akkor minek vannak?!
Mindennek természetesen semmi köze sincs magához az előadáshoz, ami igazán kiváló, sőt, a Jókai Színház gondolkodásmódjának egyik fontos állomása, már ha az utolsó 10-15 évet vesszük. Körülbelül ennyi ideje hallgatjuk, hogy az operett „nyúlós-nyálas műfaj”, művelői pedig „kiszolgálják a közönség olcsó igényeit”. Körülbelül ennyi ideje vagyunk szemtanúi azoknak a próbálkozásoknak, amelyek igyekeztek „ötvözni az operettet a korszerű színházi követelményekkel”, a „közönség igényeit a szakmai elvárásokkal”, és amelyek végül mind zsákutcába torkolltak. Mostanra belátták, hogy az operettnek, ennek a kissé bugyuta, tingli-tangli – ugyanakkor érzelmekkel teli, meseszerűen moralizáló, és végtelenül kedves műfajnak is megvan a maga helye a színház világában. Persze, csak akkor, ha elfogadják annak szabályait. És ez most, hosszú-hosszú évek után végre sikerült. S az eredmény? Percekig tartó vastaps, miközben senki sem mondhatja, hogy ez a „szakma végét” jelentené.
Ehhez azonban az is kellett, hogy rátaláljanak a rendezőre, Méhes Lászlóra (m.v.), aki tiszteli a könnyű műfajt, és akinek hozzáállása pozitívan hat a társulatra. A tavalyi évad legszórakoztatóbb darabját, a Primadonnákat is ő rendezte – és az előző sikert felül tudta múlni, legalábbis szakmai szempontból biztosan. A kettőt összehasonlítva nem szabad elfejteni: a Primadonnák musical – története pezsgőbb, „amerikaiasabb”, fordulatosabb, főbb szerepeiben is látványosabb színészi lehetőségek rejlenek. A mostani bemutató ezzel szemben operett: lassúbb, meseszerűbb, finomabb humorú, és a szerepek kibontakoztatásában nagyobb hangsúlyt kap a színész egyénisége. A Primadonnák tehát lüktetőbb, harsányabb produkció volt a Régi nyárral szemben – de ez a darab és a műfaj miatt alakult így. A Régi nyár sokkal pontosabb előadás. Rendezői szempontból nincs egyetlen, aprócska dolog sem, ami ne lenne a helyén.
Békeffi István-Lajtai Lajos operettjét 1928-ban mutatták be először. A darabot eredetileg a karrierje csúcsán lévő Fedák Sárira írták, ám ő túl nagy gázsit kért, ezért a Budai Színkör igazgatója, Sebestyén Géza a szerzők legnagyobb rémületére a kezdő Honthy Hannára bízta az idősödő színésznő, Mária szerepét. Ez utólag nagyon jó döntésnek bizonyult: a Régi nyár hatalmas siker lett. Slágereit pedig, a Legyen a Horváth-kertben Budán vagy a Hol van az a nyár című dalokat a mai napig dúdolja a közönség. A darab alaptörténete: Mária, a középkorú, de még mindig gyönyörű primadonna, 16 év után találkozik fiatalságának nagy szerelmével, Jánossal. A találkozás feleleveníti bennük a régi érzelmeket, azt a bizonyos régi nyarat. Máriának és Jánosnak közben felnőttek a gyermekei is, és a múlt megismétli önmagát: János pont olyan érdekházasságba akarja kényszeríteni fiát, Miklóst, mint ahogy annak idején őt a szülei; Mária pedig 16 éves lányát, Zsuzsit akarja megóvni a nagy csalódásoktól, és persze a színpadtól. És micsoda „véletlen”? A fiatalok éppúgy vonzódnak egymáshoz, ahogy annak idején a szüleik…
A Régi nyár abszolút főszerepét az ismert magyarországi művésznő, Nagy-Kálózi Eszter játssza. Az egész előadás rajta áll vagy bukik: ő mozgatja az események szálait; ő az, aki az összes többi szereplő életére hatással van; s végül ő az, aki a legtöbb érzelmi váltáson megy keresztül. Nos, Nagy-Kálózy Eszter remekül összefogja a produkciót: tökéletes, minden ízében kidolgozott alakítást láthatunk. Pontos váltásoknak lehetünk tanúi, Nagy-Kálózy hol csintalan bajkeverő, hol érzelmes, aztán merengő, máskor szerelmes nő, hol aggódó anya, stb. Mindezen színek Mária visszafogott, hűvös alaptermészetéből, és a csalódott nő tapasztalataiból indulnak ki. Hogy az előadás sikeres, az nagyban Nagy-Kálózy munkáján múlik. A régi nagy szerelmét alakító Tóth Tibor (báró Jankovits János) viszont nem igazán tud a partnere lenni. Tóth Tibor inkább a szerep formájára koncentrált, nevezetesen, hogy hogyan legyen visszafogott úriember – és ezt sikerült is megoldania. Azonban viszonylag kis szerepről van szó, amely csak akkor működhet, ha őszinte érzéseket közvetít. Az alakításából hiányzik a nosztalgia, a rácsodálkozás – maga a szerelem. Játéka mindent egybevéve jó közepesnek mondható. Zsuzsi és Miklós szerepét a Jókai Színház szeptemberben felvett párosára, Tar Renátára és Majorfalvi Bálintra osztották. Tar Renáta ebben az évadban többféle figurában is kipróbálhatta magát. Ki lehet jelenteni: ez az eddigi legjobb alakítása. Zsuzsija nagyon fiatal, hamvas és édes-kedves gyereklány, tele szerelemmel, vággyal, kamaszos lázzal, bolondsággal. Majorfalvi Bálint is kiemelkedően formálja meg Miklóst, ezt a félszeg, tapasztalatlan, csetlő-botló kamaszt. Majorfalvi legnagyobb erénye, hogy figuráját sikerül megtartani a határon: nem fordul át idiótába, nem az jut róla eszünkbe, hogy „béna”, hanem hogy milyen aranyos és szeretnivaló. Kettejük játéka nélkül az előadásból hiányozna a melegség. Mária szegény rokonát, a darab komikus szerepében Fabó Tibort láthatjuk. Kiegyensúlyozott, jó és igazán mulattató szerepmegformálás. Mimózát, Mária öltöztetőnőjét Holocsy Krisztina játssza. A tőle megszokott finom bájjal formálja meg a kotnyeles, csúnyácska szobalányt, aki fontoskodással leplezi kisszerűségét, és aki persze titokban majd eleped a szerelemért – azaz Trafináért. Holocsy alakításában Mimóza az előadás legkarakteresebb figurájává válik. Két kisebb szerep maradt még hátra: Holocsy Katalin alakítja a revüszínház görljét, Trafina „tartozékát”. Megfogalmazásában a hölgyike csacska és folyton éhes, léha és kissé harsány (de nem bántóan közönséges). A Horváth-kerti vendéglő főpincérének, és egyben a kabaréjelenetek konferansziéjának szerepében Hajdú Lászlót láthatjuk. Kis semmi szerep, alakításában mégis „van valami”. Ez a valami pedig a következő: az arcáról, de főleg a szeméből árad a fiatalság szele, a szerelem, a boldogság, a várakozás. Ha a színészek összmunkáját vesszük, az előadásnak egyetlen negatívuma van csak: kissé hűvös, Tar, Majorfalvi és valamelyest Hajdú játékán kívül nincs benne elég melegség, lelkesedés. Ez azonban előadásról-előadásra változó lehet.
A Jókai Színházban eddigi operettjeivel összehasonlítva a Régi nyárban a legszebbek, legízlésesebbek a kosztümök. Stilizált korabeli ruhákat láthatunk, amelyek valóban bármelyik nagy, budapesti színházzal felvehetik a versenyt. (Jelmeztervező: Horváth Kata m.v.) A díszlet is kellemes (Bátonyi György m.v.), látszik, hogy a kettőt (jelmezeket és a díszletet) összehangolták, ezért az előadásnak egységes a hangulata. A koreográfus Kispál Anita (m.v.) volt. A táncok olyan színészek, párosok számára készült, akik közül a legtöbben alapszinten tudnak táncolni. Ennyi azonban elég, a nézőnek nincs hiányérzete. A zenét Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Emmer Péter (m.v.), Farnbauer Péter (m.v.), és Varjú Attila (m.v.) szolgáltatja. Az élő zene szintén újítás, ha a Jókai Színház operettjeit nézzük.
A Jókai Színház tehát hosszú-hosszú évek félresikerült kísérletei után végre igazi operettet tett le az asztalra, amelynek az ereje – tetszik-nem teszik – éppen abban az ún. hagyományos színjátszásban rejlik, amelynek mindeddig az ellenzője volt. Ez nem negatív lépés, nem is elmozdulás a kommersz irányába, hanem annak a szükségszerűségnek a felismerése, hogy a szlovákiai magyar színházak fennmaradásának záloga a műfaji sokszínűség.
Hübsch Dráfi Anikó
Felvidék Ma
