100 éves fennállását ünnepelte az ipolysági gimnázium. Csáky Pál politikus, író, az iskola egykori diákja is részt vett az ünnepségen, és a következő gondolatokkal emlékezett vissza a centenárium alkalmából.
Az egész úgy kezdődhetett, mint egy valódi mese. A huszadik század tízes éveinek elején, amikor egyre nagyobb zűrzavar alakult ki a fejekben, amikor Európa megunta a boldog békeidők csendjét és – úgymond – unalmát és egy újabb háború felé nyújtózkodott, bizonyára egy angyal jelent meg az Ipoly völgye fölött, és azt mondta: egy kis fényt kellene adnunk ennek a jobb sorsra érdemes régiónak. Egy kis értelmet ennek az egyre inkább a káosz felé sodródó kornak. Mi lenne, ha neveldét, iskolát csinálnánk a Honti Kaszinóból?
És lőn, a szándék valóra vált. Az épület megtelt nemcsak berendezéssel, diákkal és tanárral, de elsősorban: szellemmel. S olyan kedves figurákkal is, mint Kardos úr volt, a hatvanas-hetvenes évek legendás pedellusa, a rend és a rendszeresség őre, aki nagyon tudott bánni a környező falvakból bejáró diákokkal, de a szüleikkel is. Központtá vált az intézmény, a szellem otthonává, a sok történelmi megrázkódtatás, megpróbáltatás ellenére építkező intézménnyé. S ontotta magából a diákokat, évente a több tucatnyi végzőst. A diákok pedig létükkel, tevékenységükkel elválaszthatatlan részeivé váltak a város mindennapi életének, érettségi utáni pályájukkal öregbítve az intézmény jó hírét.
Azt hiszem, mindannyian, akik itt végeztünk, őrzünk magunkban olyan emlékeket, amelyek máig kedvessé teszik ezt az időszakot. Kellemetlen emlékek is előfordulhatnak, persze, hiszen ez is az élet részét képezi. Mégis: fiatalok voltunk, itt váltunk gyerekből majdnem-felnőtté, itt váltunk – ha még nem igazán éretté, de érettebbé, s mindannyian megtanultunk itt valamit, valamennyit az életből is. Szép időszak volt, értékes indíttatást adott. Egy, csíráiban már jól körülírható világnézettel bocsátott tovább az érettségi után, amelynek fontos eleme volt az is, hogy ebben a gimnáziumban az anyanyelvünkön tanulhattunk.
Hosszú lenne mindazon tanárok neveinek felsorolása, akik valamilyen szempontból sokat adtak nekünk. Jó jel, hogy a lelkünkben máig visszatükröződő arcok és nevek vonatkozásában jóval nagyobb azok száma, akikre pozitív módon emlékezünk, mint azoké, akik nem éppen követendő példaként kerültek emlékezetünk perifériájára. S félreértés ne essék: messze nem azok vannak eme emléksor elején, akik igyekeztek megengedők, lazábbak lenni velünk. Én egy olyan évfolyam diákja voltam, akik valóban nagyon aktívak voltak: irodalmi színpad, diáklap kiadása, magyar irodalmi szakkör, szlovák nyelvi szakkör, matematika-, földrajz-, kémia olimpiász, diákzenekar (amelynek repertoárjában szelíden összebékült mondjuk az Illés-Omega-Metró hármas is), rendezvények, előadások szervezése, Csemadok-vetélkedők, az első szakmai dolgozatok megírása, sportkör-kulturisztika, informális, léleknevelő találkozások tanárokkal, másként gondolkodókkal a Csemadokban, s lakhelyünkön, a Váralja utca (Podzámocká) 22-ben is. A kereteket feszegettük ott és akkor, próbáltuk azt is megtanulni, miről is szól az a világ, amelyben éltünk, s hol lehetnek tevékenységünknek a rendszer által tolerált határai. Amikor Léváról, a magasságos járásról tanfelügyelő jött ki, akit akkor csakis a hatvannyolchoz fűződő viszonyunk és a szlovák nyelvtudásunk érdekelt, az osztályból való távozás után, nyitott ablakok mellett a magyar himnusz eléneklésével búcsúztattuk. A máig is minden lében kanál Molnár Imre „felbujtására”, akin talán még ma is keresi Csomor igazgató elvtárs szelleme a kommunista pártház elveszett kulcsát. Közel egy évig ugyanis mindig beléfutottunk jó palócnyelven megfogalmazott kérdésébe: „No, gyeerek, megvan-e máá a kulcs?” Egyszer ugyanis erőszakkal elküldött az ipolysági pártház-múzeum ablakait kifesteni, órák alatt, természetesen, s visszafelé valahogy elveszett a pártház egyetlen kulcsa. Emlékezetem szerint az egyik csatorna mélyén pihen azóta is, s a pártház ablaka is annyira összemaszatolódott „buzgó” szakmai ténykedésünk után, hogy csak azzal úsztuk meg a kettes magaviseletet, hogy az igazgatói irodában hangosan is elmondtuk, ha ebből nyilvános vizsgálat és probléma lesz, bizony, csak el kell mondanunk, hogy az igazgató elvtárs tanítás alatt kötelezett bennünket a pártházban elvégzendő brigádmunkára, amelynek elvégzését ő kapta pártfeladatul.
Nem akarok én persze megítélni senkit sem, főleg így, utólag nem. Az akkori összeütközéseinkről úgyis tudott mindenki, de azt sem szabad elfeledni, hogy ezek voltak azok az évek (1971 és 75 között), amikor a husáki normalizációs folyamat kezdte tördelni az emberek gerincét. Mi persze, naiv fiatalként, fel voltunk háborodva azon, hogy a (mily nagy fantázia!) Diák című diáklap fölött tanári cenzor állt, aki az igazgatóval együtt elrendelte, hogy az első lapot nem nyomtathatjuk ki az Ipolyság kifejezéssel. Mi nem tudhattuk persze, hogy a gimnázium egyik neves tanára, Sági Tóth Tibor azért kapott pártfegyelmit három hónappal azelőtt, mert az iskola készülő jubileumi évkönyvében az intézményt Šahy-i (Ipolysági) Magyar Tannyelvű Gimnáziumnak nevezte. Magyarán: a hetvenes évek elején azért kapott pártfegyelmit egy magyar tanár Ipolyságon, mert ZÁRÓJELBEN fel merte tüntetni a város magyar nevét. A mi tizennyolc éves lelkünk persze nem fogadta el ezt a korlátozást sem, trükkhöz folyamodtunk ( s megtettük vele a kompromisszum felé vezető első lépést, ami oly jellemzővé vált a hetvenes-nyolcvanas években): kinyomtattuk és szétosztottuk 300 példányban az újságot az ipolysági megfogalmazással és tíz példányban a Šahy-i alakkal, amelyet azután odaadtunkaz igazgató úrnak, mint kötelező példányokat. Ezeket ő azután szétküldte minden olyan instanciára, ahová el kellett azokat küldeni. Máig emlékszem a vitára és lelkiismeretem nyomására, amit az ügyről a privát lakhelyünkön lefolytattunk. Máig tudom, hogy magam mivel érveltem: a bibliai „legyetek ravaszok, mint a kígyók” intéssel, s máig érzem a nyomást a lelkemben, hogy ez azért nem volt teljesen helyes.
Egy szó, mint száz: sokat megtanultunk a tantárgyakból, de az ÉLETBŐL is, persze, nem eleget: a jó homo sapiens is holtáig tanul. A miután föntebb jeleztem, egy hiányérzetem máig megmaradt, s ezt a fent leírtak tükrében is vállalom – amelyek lényegében arról szólnak, hogy épp a legfontosabb téren, az erkölcsi-szellemi fejlődés terén is komolyat nőttünk itt. Kétségtelen ugyanis, hogy én itt váltam elkötelezett magyarrá, itt tanultam meg utálni a diktatúra minden trükkjét, s az ehhez kapcsolódó manipulációkat. A hiányérzetem megfogalmazása bizonyára nem lesz népszerű, de – az igazságnak tartozva vele – megteszem: egy picivel több szigor, egy kicsivel nagyobb terhelés úgy átlagban nem ártott volna. A középiskolás kor ugyanis a legfogékonyabb időszak az ember életében: mikor lehetne a fiatalokat jobban terhelni, mint akkor?
Mindezt a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján mondom és írom. A visszaemlékezésemet ugyanis bele lehet sűríteni egyetlen mondatba: köszönöm, alma materem, köszönjük, gimink. Isten éltessen újabb száz évekig! – fogalmazoztt Csáky Pál.
Felvidék.ma
