Egy sikeres fotós izgalmas előélettel. Talán így lehet röviden és tömören jellemezni Deme Dániel munkásságát, aki egyben a teológia doktora és könyvei jelennek meg angol nyelven. (Képgalériával frissítve!) Emellett oktatott harcművészetet és volt japán idegenvezető is. Ezzel a múlttal 14 éve fényképészként dolgozik Angliában, de sosem feledte el, honnan származik. Érsekújvári születésű, aki nemcsak újvárinak tartja magát, hanem berkinek (város egy része – a szerk. megj.). A fotózásban a diplomáciai megbízások mellett nagyon szereti az autó- motorsportot, de portrékat is készít az üzleti életben és kultúrában tevékenykedő személyeknek.
Augusztus 6-án nyílt kiállítása Érsekújvárott a Samba cukrászdában az ArtKorzó keretén belül, ahol a diplomáciai fotóiból mutat be egy válogatást. A tárlat szeptember 9-ig látogatható.
Diplomáciai fotósként dolgozik, vajon miként jutott el erre a szintre?
Gyerekkoromtól fotózok. 12 éves koromtól van fényképezőgépem, ami mindig nálam volt. Csak a családtagoknak mutogattam a képeimet, akiknek tetszett. Hobbifotósként eljutottam olyan szintre, hogy be tudtam lépni ebbe a szakmába. Senki se kezdi profiként, de el kell kezdeni. Én így tettem, intenzíven csináltam, és szeretem ezt, ezért nagyon sok időt és energiát fordítottam rá. A körülmények kikényszeríttették, hogy megpróbáljam ezt a szakmát. Szerencsére jött egy ajánlat, amit elkaptam. A kezdet mindig nehéz, de valahogy megkapaszkodtam és már a szakmán belül a nívót mindig emeltem és igyekeztem mindig fejlődni.
Mennyire volt kalandos az élete, hiszen akárki nem fotózhatja ezeket az embereket. 
Függ attól, hogy kinek dolgozik az ember. Nagyon sok irodának dolgoztam, ahol olyan hírességeket fotóztam, mint Michael Jackson, Mick Jagger és több híres színésznőt. 2005-ben a londoni terrortámadások idején jó időben, jó helyen voltam és fotókat készítettem a sebesültekről, a rombolásról, amiket aztán nagyon kerestek. Épp akkor volt a G8-as találkozó Edinburgh-ben, a legtöbb iroda fotósa ott tartózkodott, én pedig Londonban voltam. Az EPA irodához már korábban is szerettem volna bejutni, hogy nekik dolgozhassak. A terrorcselekményeket követően felhívtam őket, hogy vannak képeim a robbanások helyszínéről. A szerkesztő kiabálta örömében, hogy menjek be és vigyem a képeket is. Attól kezdve sokat dolgoztam nekik. Általuk jutottam el a Downing street belső folyosóira és tárgyalótermeibe, mert ez nagy presztízsű iroda, ide is van belépése.
Ezáltal elismerték a tehetségét.
Az irodák nem igazán keresik a tehetséget. Van egy-két ilyen, akik arra fókuszálnak, hogy a fotós képei művészi alkotások legyenek. A legtöbb irodának az a fontos, hogy mindig készenlétben légy, mindig jó időben ott legyél, és mindig elkapd a nagyon lényeges dolgokat. Tehát állandóan dolgoztassanak – velem mindezt lehet csinálni.
Ezek szerint a munkája a hobbija?
Inkább úgy mondanám, hogy vannak bizonyos metszőpontok. Nagyon sok olyan dolgot kell fotóznom, amit nem szeretek, nem élvezem, de szerencsére a fotózás a véremben van. Abból, amit nagyon szeretek, meg tudok élni.
A tehetségét tanulással is továbbfejlesztette?
Soha nem tanultam. Sosem értettem azokat az embereket, akik négy évet elfuserálnak, hogy fotósiskolába járnak. Ez olyan dolog, hogy ha van hozzá érzéked és tapasztalatod, fogd a gépet, mindig legyen nálad és állandóan fotózz. Mindig tanulj másoktól, beszélj fotósokkal, találd meg azt a kontextust. Prágában idős fotósok közé jártam. Aluljáróban volt egy kis kocsma, ami a törzshelyük volt. Minden pénteken találkoztam velük, megmutattam nekik a fotóimat és ők kritikákkal illettek. Nem kell arra vesztegetni az időt és a pénzt, hogy drága iskolákba fotózást tanuljunk. Az, hogy tehetséges lennék, habozva beszélek magamról. Vannak nálam százszorta tehetségesebb fotósok is, akik soha nem rúghatnak labdába, nem kapnak munkát, mert vagy nincs szerencséjük, vagy olyan aspektusok hiányoznak belőlük, amiknek a tehetséghez nincs köze.
Bizonyára voltak emlékezetes pillanat, amit a munkája során élt meg. Megosztana velünk is egyet?
Az első munkám, amit az EPA irodának csináltam a Downing streeten volt, ahol én voltam az egyetlen fotós. Az akkori ukrán elnök, Viktor Juscsenko megérkezett, oda álltak elém a kézfogáshoz Gordon Brownnal. Lenyomtam a fényképezőgép gombját, amit százszor leteszteltem és nem ment. A kézfogásra körülbelül három másodperc van. Lepörgött előttem az életem. Ha ezt elrontom, óriási botrány lesz és nekem végem, nem rúgok többé labdába. A másodperc töredéke alatt rájöttem, hogy hol a hiba a gépen, gyorsan helyreraktam. Már kezdtek eltávolodni a kezek egymástól, de még fogták egymást, amikor elsült a vaku és elkaptam a pillanatot.
Milyen gyakran látogat haza szülőföldjére?
Évente egy-két alkalommal járok haza, de többnyire Budapesten vagyok a feleségemmel. Ritka hazajövetelek alkalmával is csak pár napot időzöm itthon, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sok időt töltsek munkán kívül.
Ezek szerint a jövőt is Angliában tervezi?
Nem. Már régóta, 14 éve vagyok kint, de egy-két éven belül szeretnék visszajönni vagy Szlovákiába, vagy Magyarországra, ha kapok valamiféle munkaajánlatot ebben a régióban, amiből meg is tudok élni.
A kiállításmegnyitóról készült képgalériánkat ITT tekintheti meg >>>
Ando Krisztina, Felvidék.ma
