Hosszas tárgyalások eredményeként, I. Ferenc József császár 1867. február 17-én nevezte ki magyar miniszterelnökké a felvidéki birtokokkal rendelkező csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyulát. A százötven esztendővel ezelőtti kiegyezés az Osztrák-Magyar Monarchián belül a Magyar Királyság számára közel fél évszázados, soha nem tapasztalt intenzitású gazdasági-társadalmi és tudományos fejlődést hozott, amely a vissza nem térő „boldog békeidők” időszakaként vonult be a magyar historiográfiába.
Az elveszített 1848/1849-es magyar függetlenségi háborút követő megtorlás időszakában még a legoptimistább hazafiak sem gondolták, hogy a Habsburg Birodalom sorozatos katonai vereségei fogják eredményezni Magyarország (részleges) nemzeti önállóságát. Pedig így történt: 1859-ben a francia-olasz-osztrák, 1866-ban pedig a porosz-olasz-osztrák háború veresége döbbentette rá I. Ferenc Józsefet arra, ha birodalma tekintélyét vissza akarja állítani, akkor ki kell egyeznie a magyarokkal. Erre a porosz „vaskancellár”, Otto von Bismarck gróf azon kijelentése is ösztökélte, mely szerint „Ausztriával szembeni jövendő helyzetünk érdekében Magyarország nemzeti követeléseinek teljesítését, s a magyar alkotmány biztosítását fogjuk kérni.” A Német Szövetség feloszlott és a Majnától északra fekvő területek porosz vezetés alatt hoztak létre szövetségi államot, amelyből Ausztria teljesen kiszorult, ráadásul – győztes észak-itáliai hadjárata ellenére – olasz tartományait is elveszítette, így nagyhatalmi befolyása alaposan megtépázódott, amelyet belpolitikai nehézségek is tetéztek.
Ferenc Józsefnek rá kellett döbbenni arra, ha birodalma tekintélyét vissza akarja állítani, akkor ki kell egyeznie a magyarokkal
Amikor az uralkodó kérdésére a „haza bölcse”, Deák Ferenc kijelentette, hogy az 1866. évi vesztes háború ellenére sem változtak a magyar nemzet követelései, a kiegyezés már csak idő kérdése volt. Az 1849 utáni neoabszolutizmus akkor ért véget, amikor a negyvennegyedik életévében járó gróf Andrássy Gyulát, Kossuth egykori huszárezredesét, a „szép akasztottat” – akit 1851-ben a császáriak „in effigie” (azaz távollétében) felakasztottak – az uralkodó 1867. február 17-én kinevezte magyar miniszterelnöknek.
Szűk két évtized telt el 1849 óta, s ekkorra a bécsi udvarral megegyezést kereső magyar nemzet és a ’48-ból semmit sem engedő kossuthi emigrácó között végzetes szakadék támadt, melyet Pulszky Ferenc kiváló gondolatai fejeznek ki a leginkább: „Minden emigráció azt hiszi, hogy ő képviseli legtisztábban a leigázott nemzetet, hogy őbenne testesülnek meg a nemzet aspirációi s hogy az ő szava a nemzet szava. Egy ideig ez csakugyan igaz lehet; de lassan-lassan új viszonyok fejlődnek ki az országban, új eszmék támadnak s a mindennapi élet követelései ellentétbe helyezkednek azon eszményképekkel, melyeknek létesítését olyannyira kívánnók. A kompromisszumok eszméje lábrakap az országban, míg az emigráció eredeti álláspontját mereven meg szokta tartani, s minden eltérést máris árulásnak bélyegez. Ez minden nemzetnél és minden emigrációnál megtörténik, de sehol oly nagy mértékben, mint a magyarnál; mert legyen ez nemzeti sajátság, legyen a körülmények kényszerítő következése, nálunk a kötelék a nemzet és az emigráció közt rendes időben tökéletesen megszűnik. (…) Az emigráció s a nemzet eszmeköre lassan-lassan különválik egymástól, s a vége csakugyan az, hogy nem értik egymást. Az emigráció panaszkodik a nemzet opportunizmusáról, a nemzet az emigráció túlzott nézeteiről. Az idő megteszi végre hatását, a nemzet vágyai sohasem valósulnak meg teljes kiterjedésükben; de a baljóslatok se teljesednek be, s a nemzeti lét fejlődik folyvást.”
Andrássy Gyula tavaly ősszel felavatott kétszeres életnagyságú lovasszobra az Országház déli szárnyánál (Fotó: Fülöp Ildikó/valasz.hu)
A kiegyezés a jogfolytonosság elvére épülve ismerte el az 1848. évi áprilisi törvényeket, ám az országgyűlés a nemzetőrségről szóló XXII. törvénycikket felfüggesztette a védelmi rendszer átalakításának kérdésében meghozott döntésig. Gróf Andrássy Gyula kormánya 1867. február 20-án alakult meg, s a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság közötti politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezésével, az 1867. évi XII. (A magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról), XIV. (Azon arányról, mely szerint a magyar korona országai az 1867. évi XII. törvénycikkben a sanctio pragmatica /sic!/ folytán közöseknek ismert államügyek terheit ezentúl viselik), XV. (Az államadósságok után a magyar korona országai által vállalandó évi járulékról) és XVI. (A magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről) törvénycikkek uralkodói szentesítésével, továbbá I. Ferenc József 1867. június 8-i Pest-budai koronázásával valósult meg az osztrák-magyar kiegyezés. Így jött létre a paritás elvű, alkotmányos állam: az Osztrák-Magyar Monarchia.
A perszonálunió révén a Monarchia magyar fele újból szuverén állam lett, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügy közös minisztériumok felügyelete alatt maradt. A hadsereg kérdéskörében parázs, hosszadalmas viták alakultak ki, hiszen az uralkodó ragaszkodott a nemzetek feletti és a birodalom oszthatatlanságát szimbolizáló császári-királyi hadsereg egységéhez. A Magyar Királyi Honvédség 1868-as létrejötte Andrássy személyes érdeme, hiszen még Ferenc Józsefet is meggyőzte arról, hogy Magyarország nem akar elszakadni Ausztriától, csupán állam- és közjogi méltóságának megfelelő módon óhajt önálló hadsereget létrehozni. Az uralkodó így fogadta el a magyar javaslatot, s 1868 decemberében szentesítették a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló XL-XLII. törvénycikkeket, melyek értelmében a Monarchia hadserege hármas tagolásra oszlott: az első vonalat a császári-királyi (1889-től császári és királyi) hadsereg, a másodikat a Magyar Királyi Honvédség és a honvédség ellensúlyozására létrehozott Lajtán túli, német vezényletű Landwehr, a harmadikat pedig a népfelkelés képezte.
Az 1868-as horvát-magyar kiegyezést követően a soknemzetiségű, dualista állam Közép-Európa hatalmi tényezőjévé vált, amely 1914-ig gazdasági, társadalmi és tudományos téren példátlan mértékben fejlődött. A „boldog békeidők” alkonya 1914-ben következett be és habár a Monarchia csapatai minden fronton becsülettel helytálltak, a Nagy Háború vége mégis vereséghez vezetett és Ausztria-Magyarország – antant által gerjesztett – felbomlásához.
(A szerző hadtörténész)
