Ahogy szétnézek, úgy látom, utoljára tán 1968-ban voltunk ennyien, itt, Hanván. Akkor Tompa Mihály halálának századik évfordulójára emlékeztünk. Czine Mihály volt a főszónok, aki 90 éve született, s 20 esztendeje hunyt el.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Ha Hanva, akkor Tompa! Így tartottuk ezt – eddig. A mai naptól Tompa Mihály társakat kapott. Olyan társakat, akik megtartották a költőnek „A madár, fiaihoz” c. versében megfogalmazott intését:
„Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!”
„Nagy vihar volt.” – folytatja az idézett költő. Igen, az volt.
Nem sejthették, hogy néhány évtizeddel az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után, az első világháborút követően újabb, még nagyobb vihar jön: az ország megcsonkítása, a szétszóratás. A trianoni döntés volt az a villámcsapás, amely földre terített bennünket. Ennek egy év híján kerek száz esztendeje. A gömöri nép egyenes derékkal, felemelt fejjel viselte a nem kívánt terhet. Nem véletlen az, hogy a szerveződő, immáron „szlovenszkói” magyar közélet két fontos embere, a későbbi Magyar Nemzeti Párt vezetői, Szent-Ivány József és Törköly József is e tájnak a szülötte. Gömör konzervatív, hitvalló keresztyén népe szálka volt a csehszlovák hatalom szemében.
„Feldúlt berkeinkben enyhe, árnyas rejtek nem fogad!” – szakadt ki Tompa Mihály lelkéből.
A Bach-korszakot idéző szavak keserű valóságát a 2. világháború után, a teljes jogfosztottság, a kivetettség éveiben kényszerült népünk ismét megtapasztalni. A csehszlovák hatalom nem felejtett! Ekkor roppantották meg a gömöri magyarság gerincét! Az elűzni szándékozott, s részben el is űzött magyarság helyére idegeneket, a sajátjait telepítette a hatalom.
Tompa Mihály, jelképesen madár bőrébe bújva, számonkérően, maradásra inti fiait:
„S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!”
Majd kéri, már-már felszólítja őket:
„Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!”
Noha Mács József és Tóth Elemér is arra kényszerült, hogy elhagyja szülőföldjét, lélekben itthon maradtak. Vitték magukkal a gömöri szülőföld szellemiségét, ennek a népnek az örökségéből merítettek, ennek a népnek a példáját mutatták fel, követvén a jeles előd intését.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Szabadjon megosztanom Önökkel egy örökre emlékezetes élményemet.
Éveken át voltam óraadó történelemtanár a Tompa Mihály nevét viselő rimaszombati református gimnáziumban. Az egyik órán az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról tanultunk. Még mielőtt szólhattam volna a 12 pontról, egy hanvai kisgimnazista lányka (talán itt van köztünk) hirtelen feltette a kérdést: Tanító bácsi, mit kíván a magyar nemzet? Életre szóló, ünnepi pillanat volt!
Azt kívánom, hogy minél gyakrabban tegyük fel magunknak a kérdést: Mit kíván a magyar nemzet? Mit kíván Tőlem s Tőled, kedves magyar testvérem. Elsősorban hűséget. Ennek vállalása örök elkötelezettséget feltételez. Megvallásának, kinyilvánításának azonban ezer arca van, s a mindenkori helyzettől függ. Mács József és Tóth Elemér válaszát életük és műveik példázzák.
Olvassuk Mács Józsefet! Kongassuk Trianon harangjait, lapozzunk Elcsatolt vagonban és Bolondok hajóján, Temetőkapuban és Szélfúvásban, Magasságban és mélységben!
Ismerjük meg mindannyian az Öröködbe, Uram címen megjelent, a számunkra oly tragikus 20. évszázadot átívelő regényfolyamát, amely református énekeskönyvünk 79. énekének az első sorát idézi.
Olvassuk Tóth Elemért, aki élete utolsó éveiben kitüntető bizalommal fordult folyóiratunk, a Gömörország felé, ahol gyakorta közöltük a verseit. Én most az Emlékeztető c. versét idézem, amelynek mottóját Illyés Gyulától vette: „Magyar az, akinek fáj Trianon”, s amelyben nagyapja emlékét felidézve fogalmazza meg fájdalmát:
„Láncok kötöznek / sír a lélek. / Nincs útja / szívünk örömének. // Leszegett fejjel járunk. Miért? / Ne lássák arcunk sötét dühét. // Csaknem száz éve lobog bennünk. / Üvöltve kéne énekelnünk. // Mert életünket megalázták / Ránk rakták mocskuk / minden jármát. // Láncok kötöznek / sír a lélek. / Nincs útja / szívünk örömének.”
Mindketten református keresztyén magyarok voltak! Emberek, közülünk valók, akiket ugyan megkísértett a Gonosz, de nem diadalmaskodhatott, mert velük volt az Úr. Az Úr, aki mindannyinknak az őriző pásztora. Egyedül Őbenne bízva őrizhetjük meg magunkat, gyermekeinket és unokáinkat emberségben és magyarságban, ebben az egyre inkább elembertelenedő világban!
A két most felavatott szobor mindenkori felkeresése alkalomként szolgálhat mindannyiunknak az önvizsgálatra.
Köszönöm Juhász Istvánnak a megtisztelő felkérést, Önöknek pedig a figyelmes meghallgatást.
(Forrás: B. Kovács István facebook / Felvidék.ma)
