Teleki Blanka (1806. július 3. – 1862. október 23.) arisztokrata létére lett a magyarországi leánynevelés és a női emancipáció úttörője. Habár sokáig kacérkodott a festészettel is, végül mégis magával ragadta a reformkor lelkesedése, és a nőnevelés élharcosa lett, mert mint írta: „Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt.”
Pályaválasztásában gyaníthatóan hatással volt rá nagynénje, Brunszvik Teréz, a hazai kisdedóvás elindítója, akinek a munkatársa is volt. Ezen a napon mégis Teleki Blankának az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban játszott szerepéről, és a szabadságharc bukását követő meghurcolásáról kell megemlékeznünk.
Hogy az elején kezdjem a történetet, Teleki Blanka 1846-ban hozta létre Pesten a leányneveldéjét, ahol a történelmet egy 21 éves fiatalember tanította, bizonyos Fejér Pál, ismertebb nevén Vasvári Pál. Vasvári nemcsak a növendékek között volt népszerű, hanem a radikális pesti ifjúság körében is, hazafias szellemű írásaival.
Teleki Blankát azonban nemcsak Vasvári révén érintették meg a forradalmi eszmék. Elébb reform, azután nőemancipatio című cikke a nemek közti egyenjogúság követelésének első magyar dokumentuma.
1848. március 15-én Leövey Klára, a leánynevelde nevelőnője a Nemzeti dal egy kinyomtatott példányát vitte be magával az iskolába. A vers Teleki Blanka kezébe került, aki rögtön felismerte annak mozgósító erejét: így történt, hogy az első nő, aki a verset nyilvánosan, a tanítványai előtt elszavalta, Teleki Blanka volt. Néhány nappal később pedig a növendékek a 12 pont mintájára elkészítették saját követeléseiket, miszerint a nők is járhassanak egyetemre és kapjanak szavazati jogot.
Mikor azonban Windischgrätz az osztrák hadsereg élén Pest felé közeledett, Teleki Blanka az aggódó szülők kérésére hazaküldte a még bent lakó leányokat, és 1848 szilveszterén végleg bezárta a nevelőintézet kapuját. Április végén Vasvári Pál szabadcsapatot toborzott a román felkelők visszaszorítására, és zászlóanyának Teleki Blankát kérte fel.
Az ezüsttel hímzett piros zászlót a grófnő hatszáz önkéntes előtt ünnepélyesen adta át Vasvárinak.
Miután Vasvári elesett a román felkelők elleni harcban, Teleki Blanka elindult Erdélybe, hogy megkísérelje földi maradványait felkutatni és eltemetni. A szabadságharc ekkor már a végnapjait élte, és Teleki Blanka 1849 decemberében egy kisebb családi kúriában, Pálfalván húzta meg magát, ami hamarosan az üldözöttek menedéke lett. Anyagilag támogatta több titokban terjesztett forradalmi kiadvány megjelenését.
1850 tavaszán Teleki Blanka Párizsban élő húga, Emma postára adta azt a kis kéziratos könyvet, amelyben a szabadságharc történetét foglalta össze a gyermekei számára. A címzett Teleki Blanka volt, azonban a kézirat a titkosrendőrség kezébe került.
Hónapokig tartó megfigyelés után 1851. május 13-án éjjel jöttek érte, cselédlányból lett tanítványával, a 17 éves Erdélyi Erzsivel együtt tartóztatták le. A kihallgatások a legmagasabb osztrák kormánykörök beleegyezésével folytak, s a magyar főrendű nő példás büntetésével a tábornokok kivégzéséhez hasonló elrettentő példát akartak statuálni.
Két hónappal Teleki Blanka után állandó munkatársát, Leövey Klárát is letartóztatták, és a pesti Újépületbe szállították. Októberben követte a grófnő, majd a szigorúan külön őrzött koronatanú, Erdélyi Erzsi is. A rabok az Újépület hírhedt ötödik pavilonjába kerültek, amelynek ablakai a vesztőhelyre néztek.
Az eljárás végén forradalmi szellemet terjesztő leánynevelde létrehozásáért, tiltott könyvek fordításáért és terjesztéséért, politikai szökevények bujtatásáért és más bűnökért Teleki Blankát tíz év láncban eltöltendő várfogsággal sújtották. Az Újépületben pszichikai nyomást is alkalmaztak, hogy megtörjék, de ő végig állhatatos maradt. Ezért írhatta róla a hadbíró:
„Ritka szellemi képességű és tudományos műveltségű, meg nem félemlíthető, szilárd akaratú és fáradhatatlan kitartású.”
1857 május 11-én császári amnesztiával szabadult.
