A magyar Országgyűlés 2007.március 12-én, a lengyel Szejm március 16-án nyilvánította határozatban ünnepnappá március 23-át, a lengyel-magyar barátság napját.
Aki még nem találkozott lengyel emberrel, el sem tudja képzelni, hogy van testvéri barátság, valami belülről jövő szimpátia, szeretet a lengyel népben a magyarok iránt. Ilyet csak Erdélyországban tapasztalunk, amikor ott vagyunk közöttük egy-két napon át.
Merem ezt leírni, mert sajnos száz év elteltével sem érezzük ezt azzal a néppel, nemzettel, amellyel együtt élünk, egy országban vagyunk kénytelenek élni. Hát hogy is ne éreznénk idegenül magunkat, ha eleve kisebbségnek vesznek, alkotmányos jogainkat megnyirbálva, számtalanszor megalázva.
Na de nem erről akartam leírni gondolataim.
A lengyel és a magyar nemzetről, hiszen valami egyedi testvéri kölcsönös érzést tapasztal a hétköznapi ember is, már sokszor az első találkozó után.
Mindennek bizonyítékául felidézem a soha nem felejthető találkozásaimat lengyel magas rangú és egyszerű emberekkel.
Amikor közel húsz éve Párkányban a történelmi eseményekre alapozva beindítottuk Sobieski János lengyel király lovas bronzszobrának állítását, még mi is csak kitűnő történészektől tudtuk a helyhez kötődő eseményeket. Sajnos a történelemkönyvekből sem, de a városka lakói sem tudtak semmit arról, hogy a lengyel király itt verte vissza a török sereget, így mentette meg Budát, majd az országot.
Ahogy megszületett a döntésünk, hogy e közös múlt emlékére állítsunk emlékművet a lengyel királynak, hihetetlen gyorsan jöttek az erkölcsi támogatások, bátorítások lengyel részről.
Ami egy akkor még alig ismert civilszervezet számára óriási kapaszkodó volt. Egyből nyitva állt a pozsonyi lengyel nagykövetség ajtaja, sőt hívásunkra maga a nagykövet eljött a városba, ahol a polgármester nem fogadta, de mi szerény fogadás keretében mondtuk el elképzeléseinket. Majd beindult a gyűjtés, s ahol lengyel vonatkozású emberre leltünk, támogatást kaptunk, mint pl. a bélai kastély grófnőjétől, akinek férje lengyel származású.
S hogy a lengyelek nemzettudata, magyarokhoz való történelmi elkötelezettségük mennyire példaértékű, ezt is volt szerencsénk megtapasztalni.
Pár évvel ezelőtt, amikor férjemmel a nemzetközi vonaton utaztunk Varsóba a lengyel kitüntetésem átvételére, a vonatban nem volt nehéz megérteni őket, hisz a szlovák és lengyel nyelvnek vannak hasonlóságai. Amikor azt kérdezték honnan utazunk, s mi balgák, mondtuk, hogy Štúrovóból, a lengyel útitársunk ránk szólt, hogy az nem Štúrovo, hanem Párkány. Megvallom pironkodva köszöntük meg a helyreigazítást, s rögtön a barátot láttuk az idegen emberben. Főleg meglepődtünk, mikor a párkányi csatát meséltek nekünk, és dicső királyukról Sobieskiről áradoztak.
Az emlékmű állítása óta évente lengyel turisták százai látogatnak a városba, róják le tiszteletüket a királyuk előtt. Az egyik felejthetetlen emlék marad, amikor először szeptember elején érkezett az emlékműhöz (azóta is évente) egy hagyományos motoros zarándok (száztagú) csoport nemzeti jelképekkel, egyházi vezetőjükkel, gyertyákkal állják körbe az emlékművet, himnuszukkal és imával tisztelegnek nemzeti vezérük emléke előtt. Majd folytatják útjukat Csallóközön át a bécsi Sobieski emlékműhöz.
Az a varsói jogász házaspár is említést érdemel, akik több mint tíz éve egy-két hétre lakói a búcsi Emese panziónak, s minden évben megkoszorúzzák királyuk emlékművét. De a lengyel-magyar nemzeti szalaggal ellátott koszorúikat is elhelyezik a felvidéki két temetőben, ahol elhunyt magyar barátaik sírja van. Varsóban pedig a lakásukon látták vendégül azokat, akik az emlékmű szervezői voltak.
A legmaradandóbb élmény az a budapesti CÖF által szervezett nemzeti jellegű felvonulás volt, amelyre különvonattal érkeztek a lengyel testvérek százai, s már megérkezésükkor az állomáson, de a felvonulásban is, a lengyel-magyar zászló és énekük hangjára nem maradt szárazon szem.
Sokat hallottunk – s mégis keveset – az elődeinktől a lengyel menekültek befogadásáról a II. világháború kitörése elején tájainkon is. Ennek emlékére állíttattunk emlékkövet Párkányban, de emléktáblákat másutt is.
Mert úgy érezzük, valahol legbelül ez a testvériség, ez az összetartozás, az együttérzés, a segítőkészség nagyon mélyen bennünk van, és kísér a közös múltból a jövőbe is.
Talán tőlük tanulható legjobban az Isten, a Haza és Nemzet szeretete, az, ami közös bennünk. S ez ha igen mélyre gyökeredzik, akkor testvériséggé, szeretetté válik a mindennapi életben is..
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
