Beíratások idején mindig eszembe jut az első iskolai napom. Dunaújfaluról Szencre jártunk iskolába, mivel szüleim úgy gondolták, a legjobb megoldás gyermekeiknek a magyar iskola lesz, és a faluban csak szlovák van, korán kellett kelni.
Tanító nénink, Tóth Ancsika az első napon megkérdezte, ki örül, hogy iskolába járhat. Mi az ikertestvéremmel nem tettük fel a kezünket, s mikor megkérdezte, hogy miért, azt mondtuk, korán kell kelni, ezért nem örülünk.
Talán örökké emlékszem majd erre a jelenetre, mint ahogy arra is, hogy a tanító néni csak annak alapján tudott megkülönböztetni bennünket, hogy a padban melyik felén ül Csilla és melyiken én. Egyszer be akartuk őt csapni és helyet cseréltünk. De elfeledkeztünk róla és amikor felszólított, akkor én beszéltem, ő pedig azt hitte, Csilla vagyok és megszidott minket, hogy be akarjuk csapni. Gyermeki naivitásunkban elfeledkeztük róla, hogy mi volt a tervünk.
Ezek a történetek is széppé teszik az emlékezést. Mert amikor az alapiskolámra gondolok, csak a kedves emlékek jutnak eszembe, például ott már a rendszerváltás után pár évvel képes volt arra az egyik pedagógus, hogy tévedéséért az egész osztály előtt kérjen bocsánatot.
Alapiskolás tablónk (Kép forrása: Szenci Magyar Alapiskola Osztályképek csoportképek egyéb facebook oldal)
Talán mondanom sem kell, hogy milyen nagyot nőtt mindegyikünk szemében, mert érezte, ahogy a kollégái is, hogy a tanítás és a nevelés része az emberi viselkedés, a példamutatás, a gyerekekhez való hozzáállás.
Kimondhatatlanul büszkén gondolok a szenci magyar iskolára, ami azóta Szenczi Molnár Albert nyelvész, tudós, zsoltárfordító nevét viseli. A hely szelleme azonban semmit sem változott.
A hangulat családias, hozzáteszem, most sajnos sokkal kevesebben látogatják, de a mi pedagógusaink akkor is családiassá tudták tenni, amikor egy évfolyamban három osztály volt.
Alapiskola (Kép forrása: Szenci Magyar Alapiskola – Osztályképek, csoportképek, egyéb Facebook-oldal)
Az épületbe belépve még mindig átjár az öröm. Kell-e ennél több, ha egy magyar iskoláról beszélünk?
A bevezetőben már jeleztem, nekünk buszoznunk kellett, és édesanyánk mégis vállalta értünk, hogy anyanyelvi oktatásban részesüljünk, érezte, hogy ez lesz számunkra a legjobb. Tudta, hogy az ő régi iskolájában biztosítják majd a gyermekeinek a legszínvonalasabb oktatást.
Minden reggel elindultunk a buszmegállóhoz, hogy a szenci magyar iskola padjait koptassuk. Hogy miért hangsúlyozom ezt?
Mert ma sokan kényelmi szempontokkal magyarázzák, hogy szlovák iskolába adják a gyereküket. Mert helyben csak az van.
A mi időnkben is az volt csak, anyu mégis a látszatra nehezebb utat választotta. Pedig a nyolcvanas években még nem adtak utazási támogatást azoknak, akik nem helyben tanultak, nem volt Rákóczi Szövetség, mely táskákkal, ajándékokkal, ösztöndíjjal segíti a családokat, és nem volt Szülőföldön magyarul program sem. Csak egy tudatos anyukám volt, aki nem engedhette meg magának, hogy ne a legjobbat válassza a gyermekeinek.
Nem tudtam elégszer megköszönni ezt a szüleimnek, akik most már fentről figyelik, hogy írom ezt a cikket, az anyanyelvemen, és köszönöm a jó választást.
Alapiskolánk a bécsi döntés után, az országzászlóval (Kép forrása: Szenci Magyar Alapiskola – Osztályképek, csoportképek, egyéb Facebook-oldal)
A magyar iskolának pedig köszönöm, hogy olyan pedagógusokat alkalmazott, akiknek a tanuló volt a legfontosabb, akik sikeres és boldog felnőtteket akartak nevelni belőlünk.
Minden munkahelyemet annak köszönhettem, hogy anyanyelvi szinten tudok magyarul, az önkéntes tevékenységeim is mindig a magyarsághoz kötöttek. A munkám a hobbim is, de magyar iskola nélkül nem tudom, hol tartanék, talán nem csinálhatnám azt, amit szeretek, nem lehetnék újságíró, nem lehetnék csemadokos, nem ismerhetnék annyi értékes embert és az örökségünk sem jelentene semmit.
Azt hiszem, szegény ember lennék. Most pedig gazdagnak érezhetem magam, annak köszönhetően, amit csinálok. De lehetséges lenne-e ez a magyarul megszerzett tudás nélkül? Aligha!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
