Ahogy régen, úgy a mai, világhálós korunkban is igaz, hogy minden csoda három napig tart, lassan lecsendesülnek a „somorjai hullámok” és a Felvidéken visszatér minden a régi kerékvágásba, azaz nyaralunk, fesztiválozunk, vigadunk, és utána végre rendezzük a sorainkat is.
Nagyot csobbantak pár napja a közéletünk langyos állóvizébe „dobott” kőkofferek, és a poshadt vízből bizony jócskán fröccsent a szlovák külügyminiszter patyolatfehér ingére is, nem is hagyta azt szó nélkül.
A V4 nevű csónakban együtt evezünk már évek óta, nem titok, hogy az irányt és a legnagyobb lapátot a magyar kormány tartja, de a lengyelek és a csehek is becsülettel eveznek, valahogy a szlovákok azok, akik sosem markolják igazából azt a lapátot, mintha csak mímelnék az evezést, épphogy érintik a lapátjukkal a vizet, s közben a hátunk mögött Brüsszel felé integetnek…
Helyettük is lökött egyet a csónakon Kövér László Somorján a saját evezőjével, és hát ilyenkor törvényszerű, hogy aki derekasan evez, annak a lapátja beleakad egy-két mélyebben megbúvó hínárba, hiszen a felszínen fecsegő „ilyen jó még sosem volt a viszonyunk” ellenében a vízfelszín alatt hallgat a mélyben több százezer felvidéki magyar, a kollektív billoggal ellátott múltbéli fájdalom.
Magyarország ennek tudatában van, de így is mindent megtesz azért, hogy a szlovák ne ellenségnek, hanem partnernek tekintse a magyart. A felvidéki magyar közösség is partnere a magyar kormánynak ebben a munkában, hiszen tudjuk, látjuk, hogy mi a végső, visegrádi cél. Nem is tudnak mit kezdeni a szlovákok ezzel a gyakori budapesti baráti öleléssel, forró partneri kézfogással, sokszor az az ember érzése, hogy szinte várják azt a helyzetet, amikor – amolyan frusztrált önigazolásképpen – feszültséget lehet gerjeszteni, hogy ugye ők tudják, hogy a magyarokkal jobb vigyázni…
Az ilyen helyzetekben, a közös célunk érdekében mi, felvidéki magyarok csak nyelünk egyet és józan rálátással tesszük a dolgunkat, igyekszünk nem beleállni a művileg generált konfliktusokba, de engedtessék meg, hogy ha ideje van a fájdalmaink megélésének, akkor azt megtehessük, méltósággal. Ez történt Somorján is a közelmúltban, ahol
disztingvált módon jeleztük a szlovákság felé, hogy bizony mi is érző és értő emberek vagyunk, akikben elevenen élnek Beneš dekrétumai, s ez így nem jó. Senkinek se jó.
Somorja után valami megint eltört. Az a tojáshéj vékonyságú bizalom, amelyet 2010 óta igyekszik Magyarország erősíteni a szlovákság irányába.
Valakiknek az az érdekük, hogy itt időnként mindig eltörjön, betörjön valami, vagy egy fiatal magyar fiú koponyája a DAC stadionban, vagy egy vizsgára siető magyar lány feje a városi parkban.
Reméljük, hogy a somorjai kőkofferek nem fognak az éj leple alatt eltörni…
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
