Kavarognak a gondolataim, a választás éjszakáján hallgatom az újraválasztott Orbán Viktort, s potyognak a könnyeim. Ezeket a könnyeket nem lehet visszatartani, mert már annyiszor előjöttek, sokféle esemény, pillanat, élmény, himnusz és vers hallatán. S most, amikor olyan kevert a világ, állandó veszedelemben élünk itt, Európa közepén, amit el akarnak pusztítani, s mindent, ami a lélekhez és a szívhez ér, kiirtani az emberből – ezek az öröm könnyei valamennyiünknek, mert jó volt együtt örülni az éjszaka.
Itt, Európa közepén, ahol államfők alig vallják meg az ország keresztény, konzervatív céljait, ahová már betört a liberális gondolkozás őrülete, és pusztít családokat, nemzeteket, amikor olyan fájdalmasan félelmetes az emberek viselkedése, egymás elleni támadása, ellenségeskedése. S a választások napján, éjszakáján megtörténik a csoda. S Berzsenyi sorai jutnak eszembe:
„Él még nemzetem Istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!”
S az is eszembe jut ezen az éjszakán, hogy másnak, sok magát magyarnak valló felvidéki embernek, miért nincs ez a büszke érzése: hogy jó magyarnak lenni?
Nem, nem éppen a választások miatt, politikai értelemben, de oly sok érték, oly sok érdem, oly gazdag történelem, kultúra és az élet minden területén siker és eredmény – miért nem dobogtatja meg mások szívét?
Miért nem meri nyíltan felvállalni a felvidéki magyar az őseit, és mai magyarságát? Miért van még annyi – ová, Štefan, František, Alžbeta, stb. a magukat magyarnak hitt (de nem valló) emberek esetében?
Kit sért azzal, ha az őseitől kezdve a név- és nyelvhasználatig, vagyis tetőtől talpig, kívül és belül magyar lenne? Ha végre tudatosítaná, hogy ez a szülőföldünk, s
mi a magyar nemzet része vagyunk, függetlenül attól, hol húzták meg a haza határát.
S ezzel soha senkit nem bántanánk, nem bántunk, csak vállaljuk a magunkét. Ha megélnék ezt a gyönyörű érzést, hogy amikor megszólal a magyar himnusz, vagy a költő, vagy a zenész, és a művészet bármely képviselete, gyorsabban ver a szívünk, s könny szökik a szemünkbe. A gyönyörűségtől, s egyben a fájdalomtól, hogy nekünk ez nem természetes, itt és most.
Miért hiszik el, hogy ez nacionalizmus, mert például a bajor nép a mai napon is, minden ünnepen az egykori viseletét veszi fel a templomba, és mindenhová, ha ünneplőbe öltözik. S nem mondják rá, hogy nemzetieskedik, mint ránk. Miért nem viselhetjük – akár büszkén – őseink motívumait, mely minden szálában üzenet volt?
Mennyivel értékesebb és jobb a kínai cucc és a turkálók olcsó és belsőnket nem érintő ruhadarabjai?
Nem akarok én bántani senkit, hisz ez inkább magánügy, de ha sem szellemünk, sem külsőnk és belsőnk nem vállalja a gyökereket, a magyarságot, akkor mitől lenne magyar az ember a szavazóurnánál, az iskolai beiratkozásnál, a nemzeti ünnepeinknél? S ez, mint tapasztaljuk, a beolvadást, az asszimilációt eredményezi.
Bennünket csak a keresztény-konzervatív szellemiség tart meg. A kétezer éves keresztény erkölcsi normák, amelyek megtartanak Istenfélő embernek, másokat is szerető tisztelő állampolgárnak, éljünk a világ bármely részén.
Jutott eszembe az is az éjszaka, hogy ha a felvidéki magyarok is ott lehettek volna az anyaországi választásokon, mint a határon kívüliek valamennyien, akik felvállalták magyarságukat, mennyivel nagyobb egység lenne köztünk.
Tisztelet azoknak, akik ott voltak, akik ezzel kifejezték hálájukat a magyar államnak mindazért, amit itt, a Felvidéken kapunk szinte minden területen. Megmaradásunk záloga, hogy érezzük, megtartsunk, kinyilvánítsuk tiszteletünket, hálánkat a Fidesznek, amely párt vezetője, Orbán Viktor most is köszönetet mondott az országból kirekesztetteknek, és továbbra is segítséget ígért a szülőföldön való maradásunkhoz. Ehhez azonban nekünk is tennünk kell, itthon a magunkét, s otthon a tiszteletünket, hálánkat.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
