Tikkasztó hevű napjainkban bőrünkön, sőt lelkünkön érezzük az emberiség többszörös veszélyeztetettségének újabb bizonyítékát: a kék arany, a víz hiányát, illetve a felelős vízgazdálkodás központi fontosságát. De a vízháború közeledését is. Az ősidők óta változatlan igazság egyre nyilvánvalóbb: a víz élet. Tudjuk, hogy az ember 65-70%-a víz. Két napi folyadékbevitel hiánya kiszáradáshoz vezethet.
Látjuk a megrázó képeket a szomjazó Afrikáról, Latin-Amerikáról, szárazság-övezetekről, állatállományok kipusztulásáról vízhiány miatt. Kb. 8 millió ember hal meg a világűrből nézve gyönyörű kék bolygón szomjhalálban. 2025-re 1,8 milliárd ember él majd krónikus vízhiányban. A vízháborúk kora szakad ránk. A Bibliából ismerősek a hét szűk esztendő próbatételei, sőt a vízháborúk is. De mindig megoldódtak az embernek, állatnak létfontosságú konfliktusok.
A bibliai víztörvény is összefüggött Istennel, az Ő rendjével. Lényege a testvéri megállapodás volt, meg a megelégedés önkorlátozással, a vízpazarlás kerülése. Bibliai tanulság: aki a szomjúhozását Istenre tudta bízni, a kutak kincsét az adományozó Istenre, és vízszomját össze tudta kapcsolni az Isten-szomjúhozással, annak megoldódott ez a szükségleti gondja is. Isten-szomja csillapulásával kiszomjazására is lett megoldás. Az önmérséklet, a fegyelmezett életmód fegyelmezett fogyasztást eredményezett, ez pedig megmaradást.
Vízáldások – vízháborúk a Bibliában
Nem tévedünk, ha a Bibliát „vizes könyvnek” nevezzük. Hiszen első oldalától az utolsóig jelentős szerepet kapnak benne a forrásvizek, a folyamok, égi és földi vízáradatok, kutak. Isten Lelke lebegett a teremtés hajnalán a vizek felett, összerendezte a roppant vízmennyiséget termékeny földeket tápláló forrásokká. De a vízözönben roppant veszélyekre figyelmeztette az emberiséget. A választott nép 40 évnyi pusztai vándorlása során Isten vízfakasztó, életadó és életben tartó vezetésére is megtanította övéit. Majd Jézusban megadta a lelkivé és személyessé transzponált élő víz mindennél fontosabb elfogadásának és így az üdvösségnek, az örökkévaló vízhiány megszüntetésének a kulcsát. A Jákob kútjának földi víznél még fontosabbra figyelmeztető jelenetével a samáriai asszony otthagyott korsajának tanulságával. Ő megtalálta az élő vizet, Jézust (Ján 4,10-28). Az Élet Könyve záró oldalán az élet vizének folyója tűnik elő, ami körülöleli táplálóan az élet fáját az új Jeruzsálemben. És felhangzik az éltető, üdítő gyönyörű mondat a Biblia legvégén: „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17).
A vizes, termékenyítő földi kezdet és a megtartó, örökzöld létet ígérő vég között azonban sok minden játszódik le az emberiség és az egyének életében. A vízháborúk kora nagyon korán elkezdődött. Izsák szolgái (1Mózes 26,19-23) a völgyben ástak és vizet találtak, melyben forrásvíz volt. A gerári pásztorok azonnal vitatkozni kezdtek Izsák pásztoraival: Mienk a víz. Elnevezték azt a civakodás kútjának, Észeknek. Ástak hát más kutat, s azt is civakodással elmarták tőlük, ez lett Szitnakutja. Ástak hát távolabb egy harmadik kutat, amiért már nem civakodtak velük, ezt elnevezték hát Rehóbótnak: Most már tágas helyet szerzett nekünk az Úr (1Móz 16,22).
Nem az Úr lett ott sem kútásóvá, de téradóvá igen, Izsák pásztorainak, akik nem konfliktussal, hanem többletmunkával találták meg a békés megoldást, még ha az eloldalgásnak tűnt is emberi mértékkel. De Isten ezt tekintette áldásosnak. Békességgel a maguk kútjából inni. S megtanulni a kút, a víz, az éltető erőforrás isteni értékét, megbecsülését!
Vízszemléleti tanulságok – Rebeka, Hágár
A nőknek a Bibliában, sőt a vízszemlélet feltisztulásában is volt szerepük a választott nép életében. Rebeka, aki nagyon szép leány volt, korsóval a vállán jött le a forráshoz, megtöltötte azt, és adott Ábrahám szolgájának.
A víz megosztása így az élet továbbvitelének és a gyermekáldásnak is forrása lett (1Móz 24. fejezet). Vagy korábban Hágár története, ami világosan szemlélteti az Isten-látás és a földi helyes látás, szemlélet összefüggését, ami szintén egy pusztai vízforrásnál lett egyértelművé. Hágárra az Úr angyala egy sivatagi forrásnál talált rá, a Súrba vezető út mentén. Ott beszélt vele az angyal, aminek következtében revelatív összefüggést fogalmazott meg: „Te vagy a látás Istene…én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak” (1Móz 16,7; 13-14). A víz, a kút Hágár óta kimondottan az örök vízforrásra, az életforrásra, Istenre utal. Meg arra, hogy amint a sima víztükör az eget tükrözi, minden éltető víz Isten életigenlő akaratát fejezi ki, s azt, hogy kristálytiszta istenlátásai lehetnek azoknak, akik megmossák belső szemüket az Úr Igéjével, Szent Lelkével.
Isten szava, s a helyes emberi válasz
Mélységesen mélyek a múltnak kútjai – emlékeztette olvasóit Thomas Mann a múlt században. Ma is így van. Jeremiás próféta volt az, aki a vízprobléma és Isten-hit összefüggéseire kifejezetten ráirányította a korabeliek és a későbbi nemzedékek figyelmét: „Így szól az Úr: Kétszeres rosszat cselekedett népem. Engem, a friss víznek forrását elhagytak, és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet” (Jer 2,13).
Rögtön felidézi az Úr panaszlása Jézust, az élő víz forrását. Azaz: ha Istenbe vetett hittel intézi az emberiség vízügyeit, nem lesznek vízháborúk a kék aranyért, mert az egyik nép segít a másikon. Ahol viszont ez az Istenre figyelés nem működik, ott zsarolás lesz, s nem tanulják meg a népek a beosztást, a megosztást. Az igazságos elosztást és a forrásokkal történő igazságos gazdálkodást, amit nemzetközi törvényekkel lehet és szükséges szabályozni.
Vízhimnusz is lelki örökségünk
Ugyanakkor hatalmas ígéretek fűződnek a helyes, a lelki és a fizikai vízgazdálkodáshoz. Ézsaiás látomásában a víz nem a zsarolás, a háború forrása, hanem az Isten magasztalásáé:
„Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából” (Ézs 12,3). Isten táplál minden forrást, amire már Kórah fiainak zsoltáréneke is évezredeken át tanítja az ószövetségi és újszövetségi népet: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). A Mózesnek ígért forrásnál (Beér) összegyűlt a nép, vizet kapott, s rázendítettek a világtörténelem egyik első vízhimnuszára: „Buzogj föl, kút, zengjétek dalát! Kút, fejedelmek ástak, nép vezérei vájták kormánypálcájukkal, vezérbotjaikkal” (4Móz 21,16-17).
Kék arany, áldott és védelmezett légy, élettápláló víz. Isten-oltalom alatt állj! Mi pedig zengjük Jézus himnuszát, aki maga az élő víz (Ján 4,10; 14). Földi érintéseid mennyei felfrissítő esőcseppjeit, erejét ne vond meg tőlünk forró napjainkban, sokszori engedetlenségünk miatt sem, Urunk!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
