Isten kegyelméből idén újra eljön nagyhét, kezdetén virágvasárnappal. De hogy milyen lesz ez a hét, nagyrészt tőlünk függ. Isten már megtette a magáét a nagyhétért! Régi magyar szóval nevezték eleink a passiónak, a világ és a személyes emberi sors megváltásának drámai eseménysorozatát sanyarú hétnek, aminek jelentéséről két éve összeállított 180 oldalas e-könyvemben mint történelmi emlékről írtam (lapozható nagyheti segédanyagként itt.)
Sejteni sem lehetett e könyvecske írásakor, hogy mára a sanyarú vagy más nyelveken fekete hétnek is nevezett üdvtörténeti időszakra olyan súlyos árnyak borulnak, melyek hovatovább örülni és ünnepelni is nehézzé teszik napjainkat. Hogy a János evangéliumában a sanyarú napok története előtt lejegyzett esemény ismétlődik meg valamiképpen: az ünnepre feljövő emberek egyszerre csak ezen kezdenek el tanakodni a templomban: „Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre?” (Ján 11,56).
Ők elméleti eshetőségnek vélték távolmaradását, erre utal a dokein görög szó, ami az intellektuális mérlegelés, a gondolati véleményalkotás szava. Ezek az emberek ott a templomban doketisták voltak, akik mindent az észszerűség felől közelítettek meg.
Miként Jézusról a gondolkodás-, és teológiatörténetben oly’ sokszor csak fejjel gondolkoztak bizonyos csoportok, egyházban és azon kívül. Relativizálni akarván Őt.
De kihagyták mérlegelésükből a hit bölcseletét, meg a szív minden emberi értelmet felülhaladó merész döntéseit.
Valamint az imádság prima et ultima ratio erejét, a keresztyén hitnek és hívő életnek a legfontosabb „berendezését”, hajtóművét, amit így jeleníthetünk meg: első és végső észszerű tettünk az imádság. Azaz személyiségünk megnyitása, akaratunk és értelmünk ráhangolása tudatosan Isten Igéjére, akaratára. Nem pedig leragadva saját jónak vagy az egyház szempontjából egyetlenszerű megoldásnak tekinthető ultima rationál, mintha az egyház jelene, jövője csak ránk, csoportunkra, kegyességi vagy intellektuális mozgalmunkra, irányzatunkra lenne bízva, s azt nem életajándékként kapnánk az egyház Urától, a feltámadott, élő Jézus Krisztustól.
Efraimi intermezzo a „bevonulás” előtt és a vonzó Krisztus ma
János evangélista a nagyheti események előjátékaként jegyezte le az efraimi intermezzót. Tanításunkra és tanulságunkra. Ami erre a történetre ma éles spirituális fényt vet, az nem pusztán napjaink világháborús retorikával, médiaüzenetekkel túlterhelt idegháborúja a hidegháborúra emlékeztető, földi létet kockáztató, egymást is túllicitáló szóváltászuhatagokkal.
Még csak nem is a kellően, imádságban és protestáns felelősségetikával, igei szembesítéssel, az ítélkezés lelkületét Jézusban már megítélt kegyelmi ügy teológiátlan csűrcsavarjaival. S még az sem, hogy a 2022. évi népszámlálás adatai szerint református egyháztagjaink száma alig éri el az egymilliót, ami nem írható semmiképpen az esetleg ma kilépők, keresztelést lemondók terhére, hanem sokkal inkább az elmulasztott vagy prolongált egyházi megújulással, elvesztegetett évtizedek lelki tavaszt nem hozó mulasztásaival függhet össze.
Az Istenhez, Jézushoz, egyházhoz vonzás lelki ébredésének, a pneumatikus megújulásnak elmaradásával hozható összefüggésbe.
Itt lehet a legmélyebb oka annak, vajon miért nem kívánt válaszolni az egyháztagság kérdéseire az arra jogosultak több, mit 40%-a. A szellemi és lelki értékek, a transzmateriális, puszta anyagiakon túli világkincsek iránti érdeklődést nem sikerült kellőképpen felkelteni. Jelen soraimnak mégsem ezek a megdöbbentő hiányjelenségek a mozgatói, hanem az a hazai negatívumhalmazban is biztató könyv, ami egy afrikai protestáns teológus, boldog, hallelujás intellektus, Lamin Sanneh műve: Whose Religion is Christianity?/Kinek a vallása a keresztyénség? Arról a sodró lélekáradásról ír, aminek következtében Afrika mára a legélőbb keresztyén kontinens, ahol szinte naponta százezrek térnek meg, kapnak életüknek új célt, tartást, erkölcsi igényességet Jézus követésében.
Afrika történelmi virágvasárnapja az, amiről a ghanai főváros egyetemének professzora ír. Ami a keresztyénség Afrikában és Ázsiában szinte robbanásszerű terjedéséhez hozzájárul, az a szemlélet, hogy bár a keresztyénség az egykori gyarmatosítók vallása volt, de éppen Jézus szabadító munkálkodása, a virágvasárnapi bevonulás révén lett egyenjogúsító erővé a kontinens népei számára.
A posztkeresztyén Nyugattal szemben, ahol szigetszerűen élnek az egyházak, Afrikában kiváltképpen élik meg a posztnyugati keresztyénség virágkorát. Az intellektuális, szellemi emelkedést és a szívek hitbeli és érzelmi telítettségét, az ész és a hit felrangosító és felemelő erejét. A vonzó Krisztust, Aki kivon a különféle zárványokból, vallási kordonok, ítéletek és előítéletek mögül és egyetemes értékrendben egyesíti az egyházak népét testvéri közösséggé.
Főpapi logika kontra jézusi hitbölcselet
Az afrikai teológus nagy üzenete erről a mindenütt jelenlévő, életünkbe, kultúránkba bevonuló, „fészket rakó” Úrról pontosan az, amiről János evangélista írt. A nagy dilemma ma is: vajon eljön-e ünnepeinkre, hétköznapjakba Jézus?
Megjelenésének virágvasárnap előtti jelenetéből és a pálmák vasárnapjának történéseiből mint megérkezésének és jelenlétének sine qua nonjáról, feltétlen feltételéről néhány mondat az Ige alapján.
Jézusnak megváltásműve, a világ megváltásának személyes és kozmikus beteljesülése előtt szüksége volt rejtettségre.
Ezt biztosította számára a Jeruzsálemtől néhány kilométerre, a júdeai puszta közelében fekvő Efraim. Ott gondolta végig Kajafás egész nagytanácsot befolyásoló vélekedését, amit végül a vallási elöljárók elfogadtak: jobb, ha egy hal meg a népért, mint a nép vész el. A főpapi logika vezetett el az egyetértő döntésig: megölik őt (Ján 11,49-53). Ez a logika ütközött meg a kereszten Jézus teljes engedelmességével az Atya akarata iránt, majd harmadnapra ez az emberi-főpapi logika a feltámadásban veszítette el érvényét mindörökre. Jézus vallása vezetőinek halálos döntését feldolgozni ment Efraimba, ahol tanítványaival maradt együtt (Ján 11,54). Nem ellentanácsot, nem taktikai megbeszélést tartott velük, hanem minden bizonnyal imádkozott. Ultima ratioként. Keresztyén életünkben is vannak, lesznek ilyen efraimi helyzetek. Amikor a vallási logika, az emberi észszerűség viaskodik az előttünk álló nehéz helyzet vállalhatóságával vagy a kitérés gondolatával. Győzelemhez csak az Istennek való engedelmesség, teljes egzisztenciális önátadás vezet. Készek vagyunk erre?
Még Jézusnak is szükséges volt az Atyával fenntartott titkos, belső hívő istenközösség mellett emberi-testvéri közösségre. Képesek-e gyülekezeteink, egyházunk, egy-egy hívő család ilyen efraimi közösséget, igazi sorsmegosztó-vállaló közösséget létrehozni? Amikor nem a másik ember, a mi főpapjaink vagy „Kajafásaink” logikája és véleménye a döntő számunkra, hanem az, hogy ki tudjuk mondai: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj (Máté 8,8).
Krisztus-formájú hallgatás
S még valamit a hallelujás vasárnapról. Figyeljük meg, hogy Jézus hallgatagon, szinte a közhangulattól vitetve vonul be, inkább beszamaragol Jeruzsálembe, a szent városba, mint bevonul! A virágvasárnapi történetből nem igazán a királyt ünneplő tömeg hallelujázása a megragadó. Egyébként is óriási kérdés, hogy ez a tömeg kit ünnepelt? Valóban Jézust? Az ünneplés közben nem véletlenül hallgat. Mondhatná, de nem teszi, amit Kajafás mondott a Nagytanácsban: „Ti nem értetek semmit” (Ján 11,49). Semmi szakrális fölény, semmi rátartiság. Inkább mérhetetlen fájdalom a nép vaksága miatt, akik saját politikai, messiásváró vágyaikat vetítik rá Jézusra. Ő szótlan marad. Már látja, tudja, teljesen átérzi, hogy ilyen hallelujázást kozmikusan meghaladó ünneplés csak a mennyekben fogadja majd, amikor feltámadása után negyven nappal felvitetik az Atyához. Tanuljuk meg: vannak helyzetek, amikor nemcsak bölcsebb hallgatni, mit beszélni, hanem egyenesen kötelező hallgatni, mert szent és drámai pillanatokat élünk át. A Krisztus-formájú hallgatáshoz pedig erős hit, Isten akaratára koncentráló alázat és engedelmesség, szamárháton és tömegünneplés közben is imádkozó szív kell. Ez a hit bölcsessége, ami messze túl van a főpapi logikán, s minden emberi, racionális kalkuláción.
Adja meg az Őt kérőknek virágvasárnap Ura az erős hit, a kritikus helyzetekben is Istenre figyelő engedelmesség és alázat és az imádkozó szív ajándékát! Ezek az efraimi lelki kincsek, amelyek a sanyarú hetet is képesek áthangolni a jézusi bevonulás által – Afrikában, Ázsiában, a keresztyénség utáni Európában és Benned, Nálad is.
Szép evangéliumi énekkincsünk szavaival: Vonj, Uram, vonj engemet,/Vonj magadhoz folyton közelebb,/Szent Igéd nagy ereje/Vonja szívem fel a mennyekbe!/Ó, vezess, ó, emelj/Mindinkább magadhoz fel,/Közelebb és közelebb,/Vonj magadhoz, Jézus, engemet!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
