Ha most még mindig Csehszlovákiában élnénk, stílusosan azzal kezdhetném ezt az írást, Karim Guédé mostanság méltán teheti fel magának a kérdést: „Kde domov můj”? Amire a Németországban született, francia apától és togói anyától származó sportoló nem is biztos, hogy olyan egyszerű válasz tud adni. Ami viszont biztos, hogy a német-togói kettős állampolgár az első színes bőrű, aki a szlovák válogatottban játszott, s hogy nemrégiben a szlovák állampolgárságot is felvette.
Így megy ez a labdarúgás világában játékosok jönnek-mennek, amelyik focicsapat csak teheti – mert hogy nem olcsó mulatság ez – igyekszik minél tehetségesebb és minél nagyobb reményű játékosokat szerezni a csapatába, akár más állampolgárságút is. Nem más ez, mint kőkemény biznisz, ma már erről szól a sport világa.
Az átlagpolgár szeme meg már meg se rebben az ilyenek hallatán, én sem figyeltem volna fel a hírre, ha nem tűnik a szemembe az a fránya „kettős állampolgár” (sőt most már többes) kifejezés. Merthogy, akkor hogy is van ez most? Az senkinek sem szúrja a szemét ebben a honban, ha valaki a már meglévő állampolgárságához másodikként vagy akár sokadikként felveszi a szlovákot is, azért mert esetleg itt szeretné beteljesíteni a sportkarrierjét, hogy a témánál maradjunk? Visszafelé nem érvényes a kizárólagosság? Miért van kiváltságosabb helyzetben a német-togói-szlovák Guédé, mint a szlovák-magyar (azazhogy most már csak magyar) Ladislav Sikorčin? Az a Sikorčin, aki szlovák állampolgárként törve beszélte a magyar nyelvet, de pályafutása szempontjából fontosnak tartotta a magyar állampolgárság felvételét, ami elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a magyar válogatott részeként részt vegyen a világbajnokságon. Ennek fejében viszont elvették tőle a szlovákot.
Van Közép-Európában egy magát demokratikusnak mondó ország, amely önként lemond saját tehetséges (és minden olyan) állampolgáráról, amelyik egy más ország állampolgárságáért folyamodott. Szűklátókörűségre vall és nevetséges mondaná egy igazi európéer. De a jelenleg hatályos szlovákiai szabályozás értelmében sajnos Szlovákiában ez így van, és korántsem olyan nevetséges, hogy alkotmányellenes módon megfosztanak mindenkit akarata ellenére az állampolgárságától, ha egy másik országét megszerzi. Vagy esetleg arra kényszerítik, hogy törvényt sértsen. Csak a jó Isten a megmondhatója, mi mindent okozhat ez a kettős feszítés az egyszerű felvidéki magyar ember fejében. Mert az egyik oldalon ősei iránti tiszteletből szíve szerint nagyon is szeretné felvenni a magyar állampolgárságot, a másik oldalon viszont ott van a szlovák állam megszorításaitól való félelem érzete.
Gubík László bátor kiállása ebből a szempontból is pozitív lehet. Tudom, sok-sok Gubíkra lenne szükség itt a Felvidéken, mert akkor jóval látványosabb lenne az egész, s felrázná talán egész Európát. De tisztában vagyok azzal is – a megbántás legkisebb szándéka nélkül –, hogy nem mindenki egy Gubík László, nem mindenki teheti és nem mindenki meri megtenni azt, amit ez a fiatalember felvállalt. Mégis örülök, mert végre elindult egy folyamat, ami lehet ugyan, hogy sokáig fog tartani, de precedens értékű lehet. S akkor talán belátja ennek az országnak az éppen hatalmon lévő kormánya, hogy a 21. század Európájához méltatlan az a törvény, amelyre hivatkozva szabadon döntő embereket fosztanak meg bosszúból az állampolgárságuktól. S akkor talán bennünket, felvidéki magyarokat is megillet – Szlovákia többi állampolgárával együtt –, hogy egy demokratikus ország polgáraiként szabadon, félelem nélkül dönthessük el, akarunk-e élni egy másik ország által felkínált lehetőséggel.
Dunajszky Éva, Felvidek.ma
