Jócskán benne vagyunk a böjti időszakban, ünnepek jönnek és mennek évszakok szerint, az egyházi év szokásai, ünnepei is velünk élnek, ahol élnek, több helyen éltetik a népélet szokásait. S ez nagyon helyes, hiszen egykoron a falusi népnek megvoltak a téli, tavaszi, nyári, őszi, szokásai. S ezek elsősorban nemcsak szórakozásból születtek valaha, és éltették, adták tovább őseink leszármazottaiknak, de mint mindennek, a régi paraszti világban tartalmuk, üzenetük, tanulságuk volt.
Nos ebből a 70-es, 80-as években a falvak urbanizálása és polgáriasodása miatt alig maradt valami, mert a kor szelleme annyira visszaszorította a tavasztól télig tartó ünnepek, munkamenetek szokásait, hogy lassan csak színpadi formában lehetett megőrizni, megismertetni a következő generációkkal.
S mint ismeretes, a színpadi folklór már változtatott az eredetin, olykor még mondanivalóban is. Aztán már csak a technikai őrület módosított rajta, mert a televízió és a különböző elektromos kütyük megjelenése életünkben már inkább a külsőségeket hangsúlyozták, tükrözték vissza.
A régi népi használati eszközök a szemétdombra kerültek (jobb esetben falusi tájházakban őrzik), az eredeti gyönyörű népviseletek pár korona értékben eladásra kerültek, olykor több határon keresztül, senki nem tudja, hová kerültek.
Nos ekkor jöttek az új ruhaanyagok, varrónők, helyi néphagyományok újjáélesztői, akik vagy hallottak, tudtak, esetleg még megéltek valamit a múlt emlékeiből, és szinte minden megváltozott. Mondanánk ez az élet törvénye.
A régire húztak új ruhát, tartalomban, kivitelben, s még talán ez sem elítélendő. De amikor belekerül a nyugati őrület keveréke, szokásban, kivitelben, ruházatban, az megmagyarázhatatlan. Az már fájó, még azoknak is, akik már nincsenek. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy egy cowboykalap hogy kerül a farsangi felvonulásra (nem a jelmezbálra), vagy a lakodalmas gépzene az iskolai bálra, egyéb népművészeti fesztiválokra, ahol már alig van nóta, mulatás, népzene, népdal, magyar nóta, helyette gépzene ordít – pedig már csaknem valamennyi népi értéket a hungarikumok közé soroltak.
S mindebből a torzításból következik, hogy az új generációk ősapáink szokásainak teljes kifigurázásával találkoznak, idegen, modernizált, kortorzító elemekkel, eszközökkel, s ezzel teljesen ízlés- és etikaromboló hatást érnek el azoknál a generációknál, akik mit sem tudnak a múlt értékeiről.
Sajnos sok alkalommal ízlésficamos rendezvények tanúi vagyunk.
Pedig nagyanyáink, nagyapáink szokásainak megvolt az alapja, hogy miért történik egy-egy évszakhoz kötődő szokás, mint éppen most a télűző szokások, vagy idézhetném a küszöbön álló húsvéti szokásokat, vagy az év bármely világi vagy egyházi szokásait.
A régi természettel és természetből élő emberek tisztelettel élték meg, vagy szervezték egy-egy ünnep ünneppé tételét, nem kevésbé az egyházi ünnepek méltóságára is odafigyelve.
Mára viszont nemcsak felhígult a még (hinnénk) élő rendezvények újraszervezése – nem tudom hagyományőrzésnek nevezni –, de olykor rendezvényeinken ízléstelen mai és idegen elemek, sértő etikai jelenetek tanúi, szereplői kicsik és nagyok, nem mindig tudatosítva, mit miért csinálnak.
A sokszínű maszkok, maskarázások is olykor túllépik az ízlés, a etika határait. Felfoghatatlan, hogy egy téltemető régi szokás felelevenítésében mit keres a 4-5 apáca, mit jelképez, és milyen céllal kerül a maskarázásba.
Hihetetlen, hogy az utóbbi időben mennyi mindent össze tudunk keverni, versengés, önmutogatás, egyéni ötletmánia alapján – mintha teljes ízlésficamban szenvednénk. Nem az ötletek sokasága a gond, hanem az igénytelenség, a szakmai ismeretek hiánya, amelynek pótlására soha nem volt ennyi lehetőség szakirodalomból, szakemberektől. Még mielőtt háborognának, és vádolnának olykor kritikai megjegyzéseim miatt, leszögezném:
én csupán gyermekeinkre, unokáinkra hagyott örökségünk miatt aggódom.
Persze vannak iskolák, egyesületek, ahol nagy gondot fordítanak elődeink értékeinek méltó mentésére, ahol még a tiszta forrás vizét isszák, mert szomjazzák.
Andrásfalvy Bertalan néprajztudós írja Hagyomány és jövendő c. könyvében: „Sok támadás, gúny éri most is azokat, akik a néphagyomány, néprajztudomány rajongói, tisztelői. Az ember, az emberiség állandó haladásra, tökéletesedésre van ítélve. Sokan gondolják úgy, hogy a haladás első feltétele a régi lerombolása. Az új módszerek, eljárások igézetében gyakran azt romboljuk le, ami már egyszer és tartósan szükségleteink kielégítésére bevált – azért is alakult ki –, de a helyére tett új, lehet, hogy valami részletében tökéletesebb megoldásnak tűnik, de egészében mégis többet árt, mint használ.”
Az ízléstelen gépzene nem helyettesíti a közös éneket, zenélést, mulatást, s egy népi hagyomány éltetése nem lehet versenyszerű. „A ki kit győz le” erkölcsnek, sportnak nem az egészséges testmozgatás, a játék a lényege, hanem a győzelem vágya, a pénz a siker megszerzése” – írja a néprajztudós.
Őrizzük értékeinket! Megtérül az majd felnőttként gyermekeinknek. S ha a sajátját megismeri kicsi korában a gyermek, akkor már könnyebben ismerkedik más kultúrákkal is.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
