Ma már végképp nem tudom eldönteni, hogy a ma oly divatos trianonozás valójában mit jelent a 21. század magyar embere számára. Olyan, mint egy nemzeti nosztalgia-show.
Hiszen ma éppen azokat a szlogeneket használja a joggal háborgók tömege, mint 1921-ben, azzal az „apró” különbséggel, hogy 1921-ben magyar kormánya volt ennek az országnak, s az a kormány, és az akkor élt magyar tömegek mind politikailag, mind az élet ezernyi területén tettek is azért, hogy az irredenta elgondolások valóra is válhassanak. Ám, vannak még efféle különbségek, amelyeket a mai Trianont emlegetők, Trianonra joggal fájdalmasan emlékezők, mintha nem vennék figyelembe.
Nem, nem az eltelt idő… hanem az eltelt időhöz és az alatta létrejött súlyos változásokhoz való alkalmazkodás hiánya, a politikai akarat és a meggondoltság hiányzik a mai Trianoni emléknapok elkötelezettségéből, és megemlékezéseiből. Horthy kormányzó óta ugyanis egyetlen magyar kormány sem merte felvállalni e nemzetgyalázó kérdést a nemzetközi politikában, ami voltaképpen elfeledtette a világgal és Európával azt, hogy a nagyhatalmak cionista befolyás, és a már akkor is elfogadott nemzetközi politikai hazudozás (a tótok, az oláhok, a szerbek által elmondottak) mit is tett Európa egyik – ha nem az egyetlen – legértékesebb nemzetével.
Az is feledésbe merül így június 4-e táján, hogy nyolcvannyolc év alatt teljesen megváltoztak az etnikai viszonyok, felborult az évezredes etnikai egyensúly, s a magyar, az elcsatolt területeken olyan kisebbsége került, amely helyzeti előnyét e kérdést illetően teljesen eltörölte.
És akkor nem beszéltem még a haza iránti elkötelezettség súlyos gyengüléséről, ami 2004. december 5-én minden kétséget kizáróan bebizonyosodott. Igaz, ez a hazaszeretet-hiány az elmúlt hatvan év sikeres kommunista értékrombolásának és agymosásának eredménye, de ezzel együtt sajnálatos tény. Mint ahogyan az is, hogy a magyarországi nemzetrész soha nem volt olyan lánglelkű és hazáját szerető társadalom, mint az elcsatolt országrészeink lakossága. Ha fordítva történt volna a dolog ott a Kis-Trianon Palotában, s teszem azt Erdély maradt volna meg Magyarországként, s a mai csonka-ország került volna más impérium alá, akkor ma már csak egy ideiglenes, egykor volt határmódosításról beszélnénk, amely a múlté. A tényekkel azonban szembe kell néznünk. Európa mint egy kihaló nemzetet tart számon minket, más nációk pedig mind a dögkeselyűk, várják mikor csaphatnak le egy-egy szemgolyóért, s mikor téphetik szét a nemzet hulláját, hogy elfoglalják annak helyét a Kárpátok gyűrűjében.
Trianon megtörtént, és voltak emberek, szervezetek, amelyek ezt a csapást igyekeztek semmissé tenni. Zadravecz István püspök számos irredenta szervezet díszelnökeként és lelkipásztorként élete végéig küzdött a nemzetért, s ő volt az egyetlen magyar katonai vezető – lévén tábori püspök – aki meglátogatta az osztrákokat a Várvidékről kiverő Rongyosokat… de kit tud ma erről, ki tud ma róla, s melyik Gárda-ezred vagy lovagrend vette föl a nevét? Ugyan! Hiszen saját szerzetesrendje, a Ferences Rend is húzódozik attól, hogy Zadravecz igaz értékeit, életművét feltárja és kiadja. Mert ma minden politika. Aki kutatná a nagy püspök életét, az nem teheti be a lábát a levéltárba, mondvacsinált ürügyek okán… Tehát, a mai megemlékezések a félműveltség és a zsigeri gyűlölet, és a hangoskodás szintjén állnak mindössze, s értékük is annyit ér, mint amit egy-egy „lángszavú” szónok elmond az emlékmű alatt, felidézve az ősi dicső múltat és kergetve egy álmot, amelyből még felébredni sem lehet. (…)
Trianon emléknapján, nemzetünk gyásznapján minden évben belém mar a tudat, hogy lehettünk volna… nagyok, büszkék, öntudatosak, tömeggyilkosságtól mentesek, családban és szeretetben, kulturáltan felnőtt társadalom… Továbbvihettük volna eleink értékeit, hazaszeretetét, mint teszi ezt számos nép a nagyvilágban. Ám mi magyarok akkor voltunk büszkék, s nagyhangúak, amikor lehajtott fejjel kellett volna járnunk, s akkor hajtottuk le a fejünket, amikor kardot kellett volna rántanunk. Feljelentgetős, spicliskedő és acsarkodó nemzet vagyunk, saját magzataink hulláján tapodó, de nagyságunkat hirdető büszke nemzet… a szakadék, a végső pusztulás határán.
Mi magyarok meg tudjuk magyarázni a hazaárulást, a szülőföld elhagyását, s zokogva énekeljük a Himnuszt – külföldön, az új hazában -, s eszünk ágába sem jut, hogy mi is történhetne, ha többé nem vinnénk szívünk alatt legyilkoltatni magzatainkat, s hazaköltöznénk szülőföldünkre – mind, hogy ne mások megvetése közben folyjon könnyünk elhagyott Erdélyünk, Felvidékünk, Délvidékünk és Kárpátaljánk emlékére. Milliók kezében van a nemzet mai sorsa. Nem a kanadai vagy a németországi magyar oktatásért kell küzdeni ott, hanem a csángókért, a temerini fiúkért, Malina Hedvigért és a kárpátaljai magyar iskoláért otthon!
December 5-e csak egy nap volt, csak egy megnyilvánulás volt… de ez a nap nem csak a magyarországi magyarságot, hanem az összmagyarságot jellemezte, minősítette. Hiszen nap-nap után látjuk a TV-ben, halljuk a híradásokban hogy hol és milyen módon emel kezet magyar a magyarra a világ bámely részén, hogyan emészti fel egységét a nemzet az elcsatolt területeken, s hogy még szavazni sem megy el saját érdekében, mert… mert mindenre van magyarázat. És a keselyűk itt keringenek a fejünk fölött. Vitézek, lovagrendek, „nem, nem soha” szervezetek alakulnak erőtlenül és program nélkül, „vesszen Trianont” ordítozva, s közben nem veszi észre senki, hogy tenni is kellene a megmaradásért. Trianon is csak egy nap volt, mint december 5-e. És akkor sem tettek ellene semmit, pedig a lehetőség 1920 júniusában is megvolt. Ilyenek vagyunk. Szeretünk emlékezni, szebben és jobban, mint azt a valóság, a történelem engedné. Büszkék vagyunk egy süllyedő hajón, s nem énekeljük a zsoltárt, mert bár a fél hajó víz alatt van már, mégis azt hisszük, hogy ha a tengert szidjuk, beforr a lék…
Mi magunk generáljuk saját Trianonunkat, a gyűlölettel, a gyilkossággal, gyilkosaink újraválasztásával, nemzetünk iránti lelkiismeretlenségünkkel.
De volna még remény, van még kiút! Isten az, s Mária a Magyarok Nagyasszonya, akihez bűneinkkel vonulunk évről-évre Somlyó hegyére. A hitünk az, amely által megtisztulva és attól erőt merítve példát mutathatunk Európának, a világnak. Vissza tehát Istenhez Magyar Testvéreim! Vissza a hit védőbástyáiba, vissza az alázatba, a Krisztus-követésbe… vagy porrá leszünk. Nem egyenként, hanem mind. Saját Trianonunk felemészt hit nélkül, szeretet és remény nélkül. Ma nem zászlólobogtató időt élünk, hanem az önvizsgálatét, az alázatét, az Istenhez fohászkodásét, mert az utolsó időket éljük, amelyen csak a Teremtő Isten változtathat. Mindszenty azt mondta, hogy nem fél, ha van egymillió magyar, aki szívből imádkozik. Most Trianon előestéjén csendben nézzünk magunkba – értelmiségiek, egyházfiak, munkások, parasztok, politikusok… emberek mind! És bánjuk meg bűneinket, amelyeket magunk ellen követtünk el, s kérjük a Fennvalót… hogy a bűnbánat és önvizsgálat által egyszer méltóképpen ünnepelhessünk!
Stoffán György: Trianon 2008.
