Egy magyarnak feladni a „Kárpát-medencei kizárólagosságába” vetett hitét olyan, mint tevének átlépni a tű fokán, és még a Mennyország sem garantált utána. Más téren azonban egészen konkrét hatásai lehetnek ennek a lépésnek. 1. Létezik szlovák–magyar közös múlt.
Bár első pillantásra talán meglepőnek tűnik a cím, de mégis létezik – többszáz éves – szlovák–magyar közös múlt.
A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében szervezetlen szláv pásztor-fejedelemségeket találtak. Ezeknek a kezdetleges államalakulatoknak nyomuk sem maradt, de szláv nyelvű közösségek kisebb-nagyobb területeken (a korabeli Magyarország északi, északnyugati részén) fennmaradtak. A középkor folyamán végig jól adatolható e szláv népelemek jelenléte, akiknek sem önálló etnikai, sem valamiféle regionális identitásuk nem volt – Hungaria teljes jogú lakosainak tekintették magukat, azt magukénak érezték, hazájuknak tekintették (ezt az „anyanyelvtől független” nemzettudatot nevezi a történelemtudomány hungarus-tudatnak). Szlovákoknak nevezni őket történelmietlen, szlávnak nevezni pedig túl általánosító – mesterségesen képzett gyűjtőnevük a szlovien elnevezés. (A korabeli oklevelekben mint sclavusok szerepelnek.)
E szláv-szlovien elemek aktív részesei voltak a középkori Hungaria életének. Számos felföldi városban voltak jelen, akadt köztük gazdag polgár, és a városvezetésben is helyet kaptak (például Nagyszombat, Zólyom, Zsolna esetében). Középkori eredetű szlovák nyelvű népballadák maradtak fenn a tatárjárásról, melyek a szép Magyarország ( Uhorsko) sorsa felett keseregnek. A XV. században néhány északi vármegye országgyűlési küldöttei között többségben voltak a szláv-szlovák anyanyelvűek.
A török korban kialakult a szlovák írásbeliség. Krónikás énekeiket kódexekbe jegyezték le, melyek nyelvükben bár nem magyarok, mégis a hungarus-tudat jellegzetes megnyilvánulásai: Mohácsot siratják, Zrínyit és az egri diadalt dicsőítik, a török fogságról mesélnek. Egészen átütő erejű példái a nyelvtől független közös tudatnak azok a bilingvis (kétnyelvű) költők, akik ugyanazt a verset az egyik oldalon magyarul, a másikon pedig korabeli szlovák nyelven írták meg. (Például Beniczky Péter, Rimay János.) A nemesség természetes többnyelvűségét tükrözik azok a levelek, melyeket egyszerre három – német, magyar, szlovák – nyelven írtak (ilyenek például a Thurzó-, a Balassa-családon belüli levelezések).
A török kori reformáció, majd az ezt követő ellenreformáció is előtérbe helyezte az anyanyelvet, de attól függetlenül kötött össze német, magyar és szlovák ajkú hungarust. Az evangélikus egyház alakulásánál számos szlovák anyanyelvű lelkész tevékenykedett (például Lányi Éliás); az evangélikus lelkész háromnyelvűsége már csak a hívők nyelvi sokszínűsége miatt is elvárás volt. A másik oldalon maga Pázmány szorgalmazta a „tót nyelvű” katolikus papság nevelését. Az egyház nyelvi sokszínűsége később is fennmaradt, Rudnay Sándor (Alexander Rudnay) esztergomi érsek (1760–1831) szlovák nyomdát létesített Esztergomban, ő maga szlovákul prédikált. Csernoch János szakolcai szlovák parasztgyerekből lett a történelmi Magyarország utolsó érseke, szlovák versei nyomtatásban jelentek meg.
Ahogy a török korban, úgy a XVIII. században is összeforrott a korabeli Magyarország „szlovák” és „magyar” lakosainak sorsa. A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb bázisai közé tartoztak a szlovákok által is lakott felföldi területek: Rákóczi hadseregében ezrével szolgáltak „tót kurucok”. Számos szlovák nyelvű kuruc dal maradt fenn, a Rákóczi-induló is feltehetően szlovák népdalból eredeztethető. A felsőbb rétegekben is tovább élt a szlovák–magyar egység, Krmann Dániel zsolnai szlovák püspök szentelte fel Rákóczi zászlaját, majd követeként veszélyes küldetéseket vállalt.
A nyugalmasnak mondható XVIII. századból is számos esetben igazolható a hungarus-tudat jelenléte (ami mellett nem volt szeparatív jellegű szlovák-tudat). Elsősorban Bél Mátyást kell említeni, pozsonyi polihisztort, aki egyszerre három nyelven írt (szlovákul, magyarul, németül – a latin mellett). A párhuzamos szláv-hungarus tudat történelmi legitimációs igénye alakította ki azt a Bél Mátyásnál (is) megjelenő történelemmagyarázatot, mely szerint Árpád népét Szvatopluk népe szívesen látta és befogadta, hogy közös hazát alapítsanak.
2. A reformkorban teret nyerő modern nemzettudat szorította háttérbe a Hungarus-tudatot.
A francia forradalom gondolatai elemi erővel söpörtek végig Európán. A reformkori magyar nemesség és polgárság „Haza és haladás” ideájával és a liberális elvekkel együtt magáévá tette a modernnek számító etnikai nemzetállam eszméjét is. „Nyelvében él a nemzet” – mondták, maguk mögött hagyva a hungarus-tudatot. Az egynyelvű nemzetállam ideája olyan mértékben összekapcsolódott a modernitással, fejlődéssel, a fejlett Nyugat-Európával, hogy a távlatilag gondolkodó reformkori magyarság evidenciaként fogadta el azt, és teljesen érzéketlenné vált a „nemzetiséggé” degradálódott szlovák ajkú elemek hasonló igényeivel szemben. A születőfélben lévő szlovák nemzet egyébiránt ugyanolyan kizárólagosnak és evidensnek vélte a nyelv identitás-meghatározó szerepét, mint a reformkori magyarság.
3. A XIX. század nemzetté válási folyamata magában hordozta az antagonisztikus szlovák–magyar szembenállást.
A XIX. század a „hagyomány feltalálásának” kora – írja Hobsbawn. A születőfélben lévő nemzetek, nemzetállamok történelmi legitimációs igényei írták az első kollektív történelmi narratívákat (ez mind szlovák, mind magyar részről igaz). A reformkori elit az előző századok történetét az etnikai magyarság, „Árpád népe” történelmének tekintette – hiszen ez legitimálta a magyar nemzetállami eszmét. A szlovák nemzetállami-nyelvi eszme ugyancsak nem hivatkozhatott a magyar–szlovák közös múltra, hiszen az nem alapozta volna meg az önálló szlovák területiség és önálló szlovák nyelviség igényét. Ezért menekült az ősmorva állam hamis mítoszába, és a 900 éves együttélést „900 éves álomnak”, majd elnyomásnak tekintette. A XIX. században kialakult (megkonstruált?) szlovák és magyar történelmi tudat egyszerre lökte ki magából az összetartozás motívumait, és hangsúlyozta az elkülönülést.
A kialakult magyar és szlovák nemzettudat egymáshoz való viszonya a fentiekből logikusan következő okok miatt terhelt. A magyar kollektív emlékezet ugyanis nem tud a szlovákságról, a szlovák nép mintha a semmiből jött volna elő 1918-ban; és ez a negligáló hozzáállás a Horthy-, Rákosi-, Kádár-korszakon keresztül (valamint az elmúlt 15 évben is) meglepő erővel maradt fenn.
A szlovák történelmi tudat pedig azzal, hogy – önálló nemzeti mivoltát alátámasztandó – különállásának hamis történelmi perspektívát adott, éppen valódi múltját lökte el, önmagát „tér és idő kontextusából kiragadta”, történelem nélküli néppé tette. A 900 éves elnyomás zavaros teóriájának pedig az lett az eredménye, hogy szlovák részről máig beteges, komplexusos védekezési kényszer uralja a magyarokhoz való viszonyulást. Ahogy tehát a magyar közöny, úgy a szlovák védekezési komplexus is logikusan fakad a nemzettudat konstruált jellegéből.
A szlovák védekezési komplexust tovább erősítette a XIX. században elszenvedett hatalmas asszimilációs veszteség, amit az erőszakos magyarosító politika eredményének tartanak még ma is, a magyarosodó személyeket pedig hitehagyónak, árulónak, karrierista renegátnak. Valójában a legtöbb esetben a hungarus-tudat magyar nemzeti tudattá történő transzformációjáról van szó, amit a legkevésbé sem befolyásolt az a tény, hogy az adott egyén részben szlovák származású volt.
4. A szlovák–magyar államközi kapcsolatokat a „magyar ignorálás – szlovák védekezés” kettőssége máig szinte kizárólagosan uralja, és újra meg újra megterheli.
A magyar politikai elit 1918 után sem volt hajlandó tudomásul venni az önálló szlovák nemzet tényét. A „Mindent vissza!” revizionista jelszó csak homályos autonómia-ígéreteknek hagyott helyet (amelyekből más területeken semmi sem lett); a bécsi békét csak első lépésnek tekintették, és a szlovák köztudat számon tartja, hogy 1939-ben, Kárpátalja visszafoglalásakor a magyar hadsereg kísérletet tett Kelet-Szlovákia Poprádig terjedő részének elfoglalására („kis háború”, illetve iglói csata). Maga Vladimír Mečiar többször beszélt a magyarok „öt támadásáról” (?) Szlovákia ellen.
És miért óriási probléma a komplexusos szlovák félelemérzet?
5. A szlovák komplexusos félelemérzet ad táptalajt a magyarellenes politikának Szlovákiában.
A szlovákság 80%-a ma is meg van győződve a magyarság támadó, agresszív szándékáról. Ha a magyarokkal szemben elkövetett bűnök (reszlovakizáció, Beneš-dekrétumok, kitelepítések, stb.) okait, mozgatórugóit keressük, akkor csak elenyésző részben találunk a háttérben álló indítóokok között valamiféle szlovák imperializmust; sokkal inkább a félelemérzet, a magyar agresszivitás komplexusos feltételezése áll a háttérben. A közép-európai népekre egyébként általánosan jellemző félelemérzetet a szlovák köztudat különös erővel táplálja, és miközben „galamblelkű pásztornép”-nek tartja magát, galamblelkűségét óvandó emberiség elleni bűnöket volt képes elkövetni a szlovákiai magyar közösséggel szemben.
6. A komplexusos szlovák védekezési kényszert az utóbbi 15 évben bekövetkezett magyar–szlovák verbális összecsapások is jelentősen erősítették.
Ennek hátterét a következőkben lehet feltárni:
– A média bulvárosodó (azaz konfliktuskereső) jellege miatt Ján Slotának és Csurka Istvánnak nagyobb visszhangja van, mint a kooperatív megnyilvánulásoknak.
– A magyar politikai elit – ahogy a magyar társadalom – az elmúlt 15 évben nem tudott őszinte partnerként tekinteni a szlovák társadalomra. Akár a Beneš-problémáról, akár Bős–Nagymarosról vagy a státustörvényről volt szó: magyar részről a szlovákok partnerségre való képtelensége volt a kiindulópont. Egy sor olyan szerencsétlen mondat hangzott el a magyar politikai elit részéről (minden oldalról), melyet a szlovákok a maguk részéről joggal vélhetnek verbális támadásnak. Az utóbbi 15 évben nem sikerült definiálni, hogy mit jelent „lélekben” lenni miniszterelnöknek, mit jelent a határok légiesítése vagy a nemzet újraegyesítése. Nem kell nagy fantázia szlovák részről, hogy ezek hallatán rosszra gondoljanak.
– Ennél is érdekesebb az, hogy ha egy magyar ember (államfő, kormányfő) a magyar múltról nyilatkozik, és ha ebben a megnyilvánulásban a mai magyar nemzettudat tükröződik (pl. az 1000 éves magyar államra vagy a Felvidékre való utalással), az már önmagában elég ahhoz, hogy a szlovákokat tudatosan negligáló álláspontnak tűnjön. Ennek alapját az adja, hogy
7. Súlyos kommunikációs problémák terhelik meg akaratlanul a magyar–szlovák párbeszédet.
A két leglátványosabb kommunikációs problémát érdemes kiemelni:
1. A dualizmus kori magyarosító politika alatt terjedt el (a Felföld helyett) a Felvidék elnevezés. A mai szlovák köztudat ezt hangsúlyosan számon tartja, és amikor magyar részről a Felvidék szó elhangzik, annak – általában teljesen alaptalanul – támadó, agresszív szándékot tulajdonítanak.
2. A szlovák köznyelv éles különbséget tesz az 1918 előtti Magyarország (Uhorsko) és az az utáni Magyarország (Maďarsko) között. Túlzás ez a fajta kettéválasztás, de az biztos, hogy mi magyarok nem tudjuk lefordítani az Uhorsko-t. „Corvin Mátyás magyar király” – a szlovák fordításban maďarsky král lesz belőle, ami azt jelenti, hogy Mátyás a magyar etnikum tagja volt. Ez szlovák szemmel megint csak történelmietlen, és Magyarország soknemzetiségű jellegét negligáló állításnak tűnik.
8. A szlovák identitás számos oknál fogva gyenge, képlékeny – ebben a bizonytalanságban a magyarokkal szembeni védekezés az egyetlen biztos támasz.
Miközben a nemzetállam ideája idejétmúlttá vált, az azt legitimáló monoetnikus magyar és szlovák nemzettudat, történelmi tudat szinte változatlan módon termelődött újra az utóbbi 150 év generációiban, bal- és jobboldali diktatúrák alatt, és a rendszerváltozás után, az euroatlanti integráció égisze alatt is. Míg azonban a monoetnikus magyar nemzettudat alapvetően koherens konstrukció, a szlovák nemzettudat történelmi alapja lépten-nyomon megkérdőjeleződik. Legfőképpen amiatt van ez, hogy a magyarsággal való együttélést elutasította, de ennek helyébe semmi kézzelfoghatót nem tudott állítani. Nemzetépítő mítoszainak hamissága lépten-nyomon kiviláglik, ami identitásgyengeséghez vezet. Ezt tovább fokozza a csehekhez fűződő és (a pánszlávizmuson keresztül) az oroszokhoz fűződő kapcsolat mesterséges túlhangsúlyozása. Előbbi a szlovák nyelvről 150 éve – szlovákok által! – folytatott vita révén (ti. hogy önálló nyelv-e a szlovák vagy csak egy cseh dialektus) járul hozzá a szlovák önkép bizonytalanságához, utóbbi pedig a keleti ortodox kultúrához való mesterséges közeledés révén (ami a szlovák társadalom egy igen jelentős részében ma is kelet–nyugati civilizációs problémát eredményez). Mindezt tovább fokozza a történelmileg körülhatárolható terület hiánya.
Ebben az identitáskavalkádban a magyarokkal szembeni védekezés az egyetlen biztos pont, ezért is válhatott 1993 után a „nation-building” fő eszközévé, egyfajta konszolidációs eszközzé.
9. Mindennek ellenére: a szlovák társadalom ma közel áll a magyar–szlovák kapcsolat alapvető átértékeléséhez – igazából közelebb, mint az magyar részről elmondható.
Szociálpszichológiai szemmel nézve az identitás egy válasz: Válasz az önképet érintő kihívásokra, kérdésekre. Az identitás, bár bizonyos mértékű irracionalitást elvisel, ha túl sokszor vall kudarcot, akkor megkérdőjeleződik, meggyengül, már nem lesz „magától értetődő”. A szlovák identitással pontosan ez történt az utóbbi 15 évben: képlékennyé vált. Szlovákia területe történelmi emlékek tárháza. Ehhez semmi közünk nem lenne? A 900 éves elnyomás jelképei csak? – kérdezhetik maguktól joggal a szlovákok, és kérdezik is, amióta a mečiari szeparatizmus helyett az euroatlanti integrációt választották. A Magyar Koalíció Pártja a kormány szilárd tagja, miniszterei lojálisak Szlovákiához – a magyarságtól mégsem kell félni?
Vannak látványos jelei is a szlovák kétségeknek ( pochybnosti) identitásuk kapcsán. Pavol Hrušovsky házelnök évnyitó parlamenti beszéde tabukat döngetett, mikor a szlovák nemzetet az 1000 éves Magyarország szerves részének vallotta. A szlovák történészek (például Dušan Kovač) aktívan felvállalják azt, hogy a történelmi Magyarország – Uhorsko – 900 évig a szlovákok hazája volt, Szent István és Corvin Mátyás a királyuk, a Szent Korona a jelképük volt. Pozsonyban évente koronázási ünnepeket rendeznek, az Óvárosban a koronázási útvonal mentén vezetik végig a turistákat, büszkén hangoztatva, hogy több száz évig Uhorsko fővárosa volt Pozsony, ahol „királyainkat” koronázták. A sort még személyes élmények és közéleti események sorával lehet folytatni.
10. Milyen feltételei vannak a szlovák–magyar történelmi kiegyezésnek?
Az első és legfontosabb feltétel: a magyar társadalomnak el kell fogadnia, hogy az 1000 éves Magyarország története nem a magyar nép kizárólagos tulajdona, hanem minden olyan népé is, melynek ősei a Natio Hungarica részei voltak. A magyar mellett tehát a szlovákok is joggal tarthatják hazájuknak Magyarországot, vagy ahogy ők nevezik, Uhorskót.
Ennek elfogadásához a magyar köztudatnak be kell fogadnia azt a tényanyagot, melyet az 1. pontban röviden összefoglaltunk. Ezzel együtt jár annak feldolgozása is, hogy a Kárpát-medencén belül létrejött egy nemzet (nem ma, hanem 150 évvel ezelőtt), melynek saját kultúrája volt és van, és mely etnikailag, kulturálisan közelebb áll a magyarsághoz, mint bármely más nép.
A magyar önkép megváltozása az első és legfontosabb feltétele annak, hogy a szlovák társadalom kétségeire pozitív választ tudjon adni, hogy kezdeményező szerepben tudjon fellépni a szlovák önkép formálásában.
Emellett a magyar külpolitikai hozzáállásban is szükséges egyfajta szemléletváltozás: az európai diplomácia szövetségkeresésre és (pontosan általában nem meghatározható hasznot hozó) mozgástér-növelésre épülő iskolája helyett érdemes a speciális magyar szempontoknak megfelelően felvállalni azt, hogy egy kis országgal kialakított jó viszony sokkal fontosabb és konkrétabb hasznokat eredményezhet, mint olyan bizonytalan sorsú kapcsolatok, melyeket a gyengébbik fél stratégiaként, az erősebbik viszont inkább taktikaként alkalmaz.
11. Milyen eszközei lehetnek a szlovák–magyar kiegyezésnek?
A szlovák–magyar kiegyezés keretét aktív interetnikus kommunikáció, aktív kulturális külpolitika adhatja meg. Legalapvetőbb eleme egy olyan ismeretbővítő kiadvány lehet, mely az utóbbi évtizedek kutatási eredményeit közérthető formában és „célirányosan”, szemléletformáló céllal mutatja be mind a szlovák, mind a magyar társadalom számára. Az elektronikus és írott médiában való megjelenés, a téma provokatív felvetése is szükséges lehet, valamint a szlovák és magyar kommunikáció intézményesítése, aminek révén például a „Felvidék” szó használatát lehet tisztázni.
Természetesen tudomásul kell venni, hogy az identitás kevésbé a tudás, mint inkább a szimbólumok világa. Ezért leginkább szimbolikus lépések szükségeltetnek. Augusztus 20. nemcsak a magyarok, hanem a szlovákok számára is államalapítási ünnep. A Szent Jobb-körmenetnek hivatalos résztvevői lehetnének a szlovákok (hiszen egészen a legutóbbi időkig a Szent István- és Szent László-kultusz aktívan élt körükben, és mivel több esztergomi érseket is adtak). A Szent Korona hivatalos jelképük lehetne (ha már Nagy Lajos pecsétjét, egyben a magyar címer egyik alapelemét választották jelképüknek). Az esztergomi–párkányi hidat a magyar történelemben egyébként sem sok nyomot hagyó Mária Valériáról át lehetne nevezni Bél Mátyás-hídra.
Szlovák–magyar viszonylatban ez ideig is számos érdekalapú együttműködési forma alakult ki; ezeket tudatosan meg lehet tölteni hasonló tartalommal (például az eurorégiók vagy az Európai Parlament esetében).
12. Mi a haszna a szlovák–magyar történelmi kiegyezésnek?
Egy magyarnak feladni a „kárpát-medencei kizárólagosságába” vetett hitét olyan, mint tevének átlépni a tű fokán, és még a Mennyország sem garantált utána. Más téren azonban egészen konkrét hatásai lehetnek ennek a lépésnek.
A legfontosabb a szlovákiai magyar közösségek helyzete. Valójában tragikusnak is mondható, hogy miközben mindenki – elvileg – szívén viseli a határon túli magyar közösségek sorsát, fel sem merült egy aktív magyar–nem-magyar párbeszéd lehetősége. Nem magas szintű találkozókra kell gondolni, hanem kulturális külpolitikára – mely inkább külpolitika, mint kultúra –, melynek egyértelmű haszna, hogy a magyarokról kialakult negatív kép javításával, hamis sztereotípiák felszámolásával és tabutémák feszegetésével növeli a határon túli magyarság elfogadottságát. A határon túli magyarság közvetlen támogatásának mindig megvan az a veszélye, hogy a „magyar expanzió ötödik hadoszlopaként” állítható be a magyar közösség. Érdemes a franciák Elzászra vonatkozó mondását átvenni: „sosem beszélni róla, de mindig csak erre gondolni”. A sok „róla” folytatott beszéd helyett viszont érdemes a szlovákokkal beszélni.
Ha a magyarok felteszik maguknak a kérdést: kik is a szlovákok? – hamar következik az a kérdés is: kik vagyunk mi, magyarok? A belénk plántálódott elzárkózás-érzés, „egyedül vagyunk”-tudat felszámolása megadhatja az alapot a tudatos és őszinte közép-európai együttműködésre, a kezdeményezőképesség visszaszerzésére.
Emellett az európai integrációs folyamatnak is olyan erős legitimációt (és ezzel együtt olyan erős motivációt) adna egy szlovák–magyar kiegyezés, amellyel az Unió nem sok tagállama büszkélkedhet, és amely megbontaná azt a – sokszor a hivatalos külpolitika által is dogmává emelt – tévhitet, hogy a „magyar érdekek” képviselete és az integráció erősítése egymást gyengítő, egymást kioltó célok.
talaljuk-ki.hu
