Nem vagyok híve az év minden napjára jutó egynapos megemlékezéseknek. Konkrétan az anyanyelv napja ösztönözte gondolataimat. Mert anyanyelvünk minden nap minden órájában kell, hogy szerepeljen életünkben.
Viszont igaz, hogy figyelmeztetni, emlékeztetni kell! Mert egyre silányul az édes anyanyelvünk, amit születésünktől fogva (vagy még előbb), édesanyánktól kaptuk örökbe.
Sajnos éppen ez utóbbi szót nem vesszük komolyan, s olykor úgy elhagyjuk, hanyagoljuk anyanyelvünk használatát, hogy észre sem vesszünk. Mert már a napi szóhasználatunkban nemcsak szlovák szavakkal helyettesítjük életünk minden területének kulcsszavait, de egyre inkább más idegen szavakkal is vegyítjük konferenciák, előadások, baráti beszélgetések, egyházi beszédek tartalmát.
Itt szeretném megjegyezni, hogy sem sérteni, sem kritizálni nem akarok, mert ennek itt nincs helye (magam is sok hibát vétek). Az anyanyelv, nemcsak a politikai pályán, tüntetések szervezésében, FB-oldalak alpári szövegében védendő. Először talán magunkon kellene kezdeni – mint mindent – hogy óvjuk és használjuk e drága örökséget, a világon talán legszebb és leggazdagabb kincsünket, édes anyanyelvünk szavait.
A mindennapi példa azonban azt mutatja, hogy ez nem így van. Ezt igazolják a felmérések, kutatások is, amikor is az anyanyelv/nemzetiség megvallása olykor gondot okoz.
Én még abban a korban éltem le ifjabb éveim, melyek meghatározók számomra napjaimban is, amikor alapiskolásként nem éppen magas képzettségű, de ízig-vérig tanítóim csak magyar szókincstárból tanítottak. Majd anyanyelvi vetélkedők évi szinten szorgalmazták diákjaink helyes nyelvhasználatát, s nagyon sokat tanultuk, olvastuk a ma már klasszikus magyar költők verseit, műveit. Később a Csemadok soraiban Sidó Zoltán volt országos és járási elnököm minden szónoklatában hangsúlyozta az édes anyanyelv védelmének fontosságát. Voltak hazai nyelvőreink, például Jakab István, és régiónként egy-egy szellemi atyja nyelvünk őrzésének, akik irodalmi összeállításokban őrizték, vitték az anyanyelv védelmét rendezvényekre, iskolákba, óvodákba.
S mára a nyelv védelme a nemzeti tudat legalsó szintjére jutott. Ha valaki kiáll akár a településén, a Csemadokon keresztül a többségben magyarok által lakott területeken a védelmében, nemzettársától rögtön megkapja a „soviniszta” (helyben vagyunk, ez sem magyar szó) jelzőt.
Miért lettünk ilyenek, miért jutottunk erre a szintre, és merre tart az anyanyelv használata?
Ezt is tudjuk, csak nincs, aki foglalkozzék vele. Míg vagy harminc-negyven éve szlovák kifejezésekkel egészítettük ki mindennapi szóhasználatunkat (párky, horčica, prezentáció, výbor stb.), ma már „gazdagítottuk” más népektől átvett idegen szavakkal. A modern technika, az idegen nyelv tanulása által, és az élet minden területére befurakodott, „rangot, tudást, ismereteket” jelző idegen szavak árasztják el mindennapjainkat.
S csodálkozunk, hogy gyerekeink nem olvasnak, nem társalognak, nem leveleznek és nem értenek dolgokat, hiszen már rég elszegényedett a szókincsünk, meg merem kockáztatni, a modern oktatás tananyagának e fontos hiányossága miatt (vagyis az oktatáson kívüli e témával való foglalkozásra gondolok).
Lesz-e gyermekeink életében az anyanyelv használata a nemzettudat része?
Egyáltalán az édes anyanyelv fogalma megmarad-e életükben és a következő generációkban? Mert úgy tűnik, hogy a magyar nyelv használata, a jogainkkal való élés sokkal hamarább szívódik fel a felvidéki magyarság életében. S mindennapjainkra az irodalmi nyelv használata elkopik, marad a csonkított, kevert nyelvhasználat „felvidéki magyar módra”.
Jutott eszembe mindez a szigorú nyelvtörvény „feléledése” által. Mert még elhitetjük magunkkal, hogy ez csak a magyar párt feladata, hogy megvédje, megoldja jogos nyelvhasználatunkat – de a lehetőséggel élni már nem érezzük feladatunknak.
S végül a sok ezer anyanyelvi idézet közül álljon itt egy az egyik legszebb nyelvezetű költőnk, Kosztolányi Dezső tollából:
„Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.”
(Dániel Erzsébet / Felvidék.ma)
