A Csemadok esszépályázatát, amelyet az Anyanyelvi napok kapcsán hirdetett meg, január 18-án értékelték ki. Ennek témái a szülőföld és az anyanyelv szeretetét járják körül. Az első kategória, azaz az alapiskolások kategóriájának győztese Hajdók Zsófia lett, akit Jókai Mór gondolata inspirált:
„A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret”
Amikor először hallottam ezt a mondatot, nagyon elgondolkodtatott. Gyerekként úgy képzelem el a világot, mint egy hatalmas térképet sok színes folttal. Minden folt egy országot jelent, és minden országban más-más emberek élnek. Arra jöttem rá, hogy a világ sokkal nagyobb, mint amit a mindennapokban látunk: rengeteg ország, sokféle ember, különböző nyelvek és szokások léteznek. Mégis van valami, ami mindannyiunkban közös – ez pedig a szívünk, vagyis az érzéseink.
Sokszor halljuk, hogy több mint hétezer nyelv van a világon. Néha még azt is nehéz megérteni, ha valaki máshogy mond valamit magyarul, nemhogy teljesen más nyelven. De mégis, ha megnézünk egy külföldi filmet, vagy találkozunk egy turistával az utcán, sokszor elég egy mosoly vagy egy kedves integetés, és máris tudjuk, hogy mit szeretne mondani. Ez azért van, mert az emberek a szívükkel is „beszélnek”. Először furcsa volt elképzelni, hogy valaki úgy él, hogy egyetlen szót sem ért abból, amit mi mondunk. Mégis van egy nagyon fontos dolog, ami mindannyiunkban azonos, akárhol élünk: ez pedig a szeretet, és az, ahogyan képesek vagyunk egymáshoz kapcsolódni.
A szeretet nem olyan, mint a matek, amit minden országban máshogy tanítanak. A szeretet olyan, mint a fény: bárhol légy a világon, megérzed, ha valaki törődik veled. Nem számít, hogy a másik magyarul, angolul vagy japánul mondja, hogy „szeretlek”, a jelentése ugyanaz.
Ezt sokszor tapasztalhatjuk a hétköznapokban is. Én például a nyaraláson találkoztam olyan gyerekkel, aki egy másik nyelvet beszélt. Szinte semmit nem tudott magyarul, de nagyon kedves volt, így próbáltam barátkozni vele. Az udvaron, amikor játszani kezdtünk, minden megváltozott. A játék közben nem volt szükség szavakra. Ha valaki beadta neki a labdát, mosolyogva tovább passzolta. Ugyanolyan örömmel ugrott fel a labdáért, mint én. A végén már együtt nevettünk, és kiderült, hogy a barátság nem attól függ, milyen nyelven beszélünk, hanem attól, hogyan bánunk egymással. A mosolya és a hálás tekintete többet mondott minden szónál.
Ekkor értettem meg, hogy tényleg nemcsak a szavak számítanak, hanem az, ahogy viselkedünk egymással.
A világon sokszor hallani háborúkról, veszekedésekről és arról, hogy az emberek nem értik meg egymást. Pedig ha mindenki emlékezne arra, hogy a szívünk egyforma, lehet, hogy sokkal kevesebb lenne a veszekedés és félreértés. Hiszen mindannyian szeretnénk boldogok lenni, szeretnénk, ha elfogadnának minket, és szeretnénk másokkal jóban lenni.
Szerintem ez a mondat arra tanít, hogy ne a különbségeket keressük egymásban, hanem azt, ami közös. Lehet, hogy valaki más ételeket eszik, máshogy öltözik, vagy másképp köszön, de belül ugyanúgy vágyik a barátságra és a szeretetre, mint mi.
Ezért igyekezzünk nyitottak és kedvesek lenni mindenkihez, még akkor is, ha idegen számunkra vagy más nyelven beszél. A szeretetnek nincs országa, nincs nyelve, és nincs határa. A szívünk az, ami összeköt minket, bárhol is éljünk a világon.
A szeretet nem ismeri a határokat. Ha jobban megnézzük, a legfontosabb dolgok mindenhol hasonlóak: minden gyerek szeret játszani és nevetni, minden embernek szüksége van barátokra, mindenhol boldogságot okoz egy ölelés, mindenhol fáj, ha bántanak valakit, és mindenhol jó érzés, ha segítenek rajtunk.
Ez azt bizonyítja, hogy a szívünk ugyanúgy működik, függetlenül attól, hogy hol születtünk.
Miért fontos ez a gondolat?
Szerintem azért, mert a világ ma tele van olyan dolgokkal, amelyek miatt az emberek hajlamosak vitatkozni, mivel más a véleményük, mások a szokásaik vagy a nyelvük. De ha néha eszünkbe jutna, hogy a szívünkben ugyanazok az érzések vannak, talán jobban megértenénk egymást.
A szavak mások, de az érzés ugyanaz. Amikor látom, hogy valaki nevet, azt értem.
Amikor látom, hogy sír, azt is értem. Amikor egy anyuka a karjába veszi a kisbabáját, akkor is megértem az érzést, még akkor is, ha közben olyan szavakat mond, amiket sosem hallottam.A szívünk nem különbözteti meg a nyelveket. A szeretet egy olyan közös nyelv, amelyet minden ember megért.
A szeretet még abban is különleges, hogy néha nem is szavakkal mutatjuk ki. Néha egy ölelés többet ér minden mondatnál. Néha egy apró segítségből érezzük, hogy a másik törődik velünk. Néha csak abból, hogy valaki meghallgat minket.
Összességében én úgy gondolom, hogy ez a mondat arra emlékeztet minket, hogy a világ nagy, de mi, emberek mégis nagyon hasonlóak vagyunk. Nem számít, hol élünk, milyen szavakat mondunk, vagy milyen hagyományaink vannak.
A szeretet mindannyiunkban ugyanúgy dobog. A nyelvek különbözőek, de a szívünk egyforma. Ha ezt nem felejtjük el, sokkal könnyebb lesz elfogadni és szeretni másokat, még akkor is, ha elsőre nagyon különbözünk egymástól.
Ha mindenki egy kicsit jobban odafigyelne erre, szerintem a világ is békésebb, barátságosabb hely lehetne. Mert végső soron mindannyian ugyanazt keressük: szeretetet, megértést és mosolyt.
Hajdók Zsófia / NT, Felvidék.ma
