Az elmúlt hétvégén bensőséges ünnepségre került sor Szilicén. A helyi Szilicei-fennsik Vadásztársulat, a község régi temetőjének domináns pontján, felavatta az elhunyt vadásztársainak állított kopjafát, Ulmann István és Baffy Árpád fafaragók impozáns alkotását.
A nyárias hőségben több mint száz résztvevőt Kovács Róbert, vadászgazda köszöntötte, avató beszédet tartott Várady Norbert, a Vadásztársulat elnöke. A szilicei vadászok kezdeményezését elismerően nyugtázta Tibor Lebocký, parlamenti képviselő, a Szlovák Vadászkamara elnöke. A magyarországi vadászok nevében dr. Székely László, az Észak-Magyarországi Vadászszövetség elnöke, a rozsnyói Vadászkamara nevében Szőllősi Ferenc irodavezető, és a település nevében Várady Tamás polgármester köszöntötték a páratlan kezdeményezést. A tölgyfából kifaragott és vadászmotívumokkal díszített emlékoszlopot Bize Norbert katolikus esperes és André János református lelkész áldotta meg.
Az avatási szertartás meghittségét emelte az idén alakult Szilicei Hagyományőrző Népdalkör fellépése, elénekelve Szilice község himnuszát és egy szilicei vadászdalt. A koszorúzás és nemzeti imánk eléneklése után vadászvendégségre került sor a kultúrházban, ahová meghívást kapott az ünnepség valamennyi résztvevője.
A rendezvény színvonaláról sokat elárul a Vadásztársulat elnökének, Várady Norbertnek a beszéde, amelynek egyaránt van üzenete vadásznak és nem vadásznak:
Nem hiszem, hogy újat mondanék azzal, hogy a vadászat egyidős magával az emberiséggel, hiszen az ember egyik ősi tevékenysége, létfenntartásának, hitvilágának, természethez fűződő viszonyának és társas kapcsolatainak a meghatározója volt. A kezdeti vadászó-gyűjtögető időben a vadászat sikerétől függött a közösség léte. Minket, magyarokat, eredetmondánk is a vadászathoz köt, mert a Rege a csodaszarvasról szerint eleink egy gímszarvast üldözve jutottak el a Kárpát-medence csodálatos tájaira.
A vadászatnak fontos szerepet tulajdonítottak az ókori görögök és rómaiak, istennője is volt mindkét népnél: a görögöknél Artemisz, a rómaiaknál Diana. Az, hogy mindkét esetben nő volt az istenség, csak azt bizonyítja, hogy a vadászatban sok a kecsesség, szépség, amit az is igazol, hogy a művészeteknek is gyakori témája. Weber három felvonásos operát írt A bűvös vadász címmel; a festők gyakran örökítenek meg vadászeseményeket, a fafaragók fából, agancsokból miniatűröket varázslók csodálatos ügyességgel készítenek ízléses emléktárgyakat, az irodalom pedig sokszor szól a vadászatról. 
És itt nemcsak a szakirodalomra gondolok, mert ki ne ismerné világutazóink Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán emlékezetes vadászataikról szóló írásait, de említsük meg Fekete Istvánt, vagy a szlovák Rudo Móricot, akik szépirodalmi alkotásokkal igazolták: a vadászat maga a csoda. Aki elolvassa Fekete István novelláit, regényeit, az jobban megismeri a természet csodás rezdüléseit, változásait, a vadon élő állatok titokzatos világát, és a vadász találkozásait a természettel, amely mindig új, mindig más, és állandóan tartogat meglepetéseket az érdeklődő ember számára. Mert van-e lélekemelőbb látvány és szebb muzsika annál, amikor a hajnali pitymallatkor felhangzik a fürj pitypalattyolása, vagy megszólal a kakukk?
Később a vadászat kiegészítő tevékenység lett, majd kiváltsággá vált, és a középkorban egyik legfontosabb földesúri jog volt. Az utóbbi évszázadban alakult ki jelenlegi formája, amikor hangsúlyosabb szerepet kapott az ember tudatos viszonyulása az élővilághoz, különös tekintettel a vadállományhoz, de a közösségek kialakításához a vadászszervezetek és vadásztársulatok keretében. Napjainkban a vadászat a vadászhagyományok, az írott vadásztörvények, és a vadászatban nélkülözhetetlen vadászerkölcs, vadászetika keretei között valósul meg.
Bennünket, sziliceieket, sok csodálatos ajándékkal látott el szülőföldünk, a vadászat terén pedig a Szilicei-fennsík amolyan vadászparadicsomnak számit. A végtelen erdőségek, amelyek elődeink idejében még összefüggőbb területeket alkottak, a legelő csalitos-bokros töbreinek a változatossága, a rétek, a kaszálók tarka virágokban illatozó pompája, és a zordabb körülmények ellenére is gondosan megművelt határ a vetések tavaszi hullámzásával mind olyan adottság, ami megbabonázza a természet iránt fogékony embert és az ideérkezőt egyaránt. Tudatosították ezt a község valamikori földesurai is, a Bebekek, Eszterházyak, Andrássyak, de még Horthy Miklós is, akinek a közeli Szelcepusztán volt vadászkastélya és vadaskertje. Több olyan peres dokumentum maradt fenn, ahol a település hűbérura perbe fogott szilicei jobbágyokat, mert erdeiben orrvadászaton érték ők. Hát igen, a sziliceiek virtusához mindig hozzátartozott az orrvadászat, különösen a második világháborút követően, amikor rengeteg fegyver maradt az átvonuló front után.
Vadásznak lenni Szilicén mindig elismerést és tiszteletet jelentett. Az ismert dalban is büszkeséggel hangzik …vadász leszek a szilicei határban…Valóban, csak egy szilicei tudatosítja, aki ismeri a fennsík minden zegzugát, hogy milyen ajándék a szülőhelyén vadásznak lenni. Nem volt ez mindig így, de lassan már negyedszázada, hogy kezdeményeztük saját társulat megalakítását. Így jött létre a Szilicei-fennsík Vadásztársulat, amelyet a szilicei kataszteri területen tulajdonjoggal rendelkező vadászok alkotják, illetve az általuk jóváhagyott vendégvadászok. Vadásztársulatunk évek óta a legjobbak közé tartozik a Rozsnyói járásban, de a tágabb régióban is. Ennek igazolásaként került sor 2007-ben Szilicén a regionális trófeakiállítás és értékelés megrendezésére, ami sok vendéget hozott a községbe, és a rendezvény megszervezésének színvonalát a mai napig példaként emlegetik. A vadásztársulatunk a község legaktívabb szervezetének számit, brigádmunkával támogatja a mezőgazdasági szövetkezetet, közreműködik a települései rendezvények megszervezésénél, többek között a falunapok lebonyolításában, de egyre nagyobb hírnévnek – és elismerésnek! – örvend az általunk szervezett vadászbál, amely minden évben megtölti a kultúrházat, és felejthetetlen szórakozást nyújt az azon résztvevőknek.
A vadászat velejárója a vadászbarátság, vadászcimboraság kialakulása, aminek egy ilyen kis település életében is, mint a miénk, fontos közösségformáló szerepe van. A természet és a vadászat szeretete sok igaz és néha megható emberi kapcsolatokat eredményeztek – régen és ma egyaránt. Ilyen barátságok szövődtek és szövődnek a szomszédos vadásztársulatok tagjaival is, de nekünk sziliceieknek különösen kedves, hogy a hanvai vadászokhoz már évtizedes barátság köt, és akik most is itt vannak közöttünk, vagy az új barátságok magyarországi és más vadásztársakkal. Mert a vadászat eszenciáját a génekbe kódolt szenvedély és a vadászati sikerélmény mellett a barátság, cimboraság – vadászok között mondva – haverság adja.
A vadászat szépségei mellett nem feledkezhetünk meg a vadászbalesetekről és vadásztragédiákról, amelyek minket, szilicei vadászokat sem kerültek el. A huszadik században a szilicei határban két halálos vadászbeleset is történt, amelyek a szerencsétlen véletlenek és figyelmetlenségek következményei voltak, de következményeikben emberek és családok életét szomorították és keserítették meg. Ezért a vadásztörvények és vadászetika megtartása mellett mindig aktuális a József Attila-i intés: Légy fegyelmezett!
A vadászatban, ahogyan az emberi élet más területein is ott van a nem titkolt szándék: nyomot hagyni magunk után. Igaz, az egyedi és csodálatos vadásztrófeák egyaránt szólnak a vadászatról és a vadászról, különösképpen pedig a vadásztörténetek sora, amelyekből a mai napig több a közemlékezet tárgya. Sok-sok töprengés és véleménycsere után arra az elhatározásra jutottunk, hogy emléket állítunk vadásztársulatunk volt – az égi vadászmezőkre távozott – tagjainak. Tudatosítjuk, hogy a szilicei határ vadregényes tájait sok helyi vadász járta, mi csak a múlt század második felétől állítunk névszerinti emléket volt vadásztársainknak, de itt is hangsúlyoznom kell: az emlékoszlop minden szilicei vadászról, minden szilicei vadásznak és mindenkinek szól.
A vadász természetismeretéről, nemcsak a dűlőnevek beszélnek, de a pontos helymeghatározások, amely lehet egy kő, egy hajlat, egy tárgy (pl. sparhelt – minden helyi vadász tudja mire gondolok!) de legtöbbet talán mégis valamilyen fa. Elég egy helyi vadásznak ennyit mondani: a kettős tölgyfa Kapusrétnél, a ledőlt nyárfa a Gát-tetőn, vagy a letörött nyírfa az Ugarszélen – mindjárt pontosan tudja a megjelölés helyét. Természetesen a leggyakrabban a tölgyfa szerepel a meghatározásokban, a fennsík szívós és acélkemény fája, amely most egy kopjafa formájában szimbolizálja azt a sziklakemény szenvedélyt, ami egy vadász szívében és lelkében honol.
Végezetül pedig a köszöneteken van a sor. Vadászgazdánk, Kovács Róbert, ötletgazdaként is fontos szerepet játszott az emlékoszlop létrehozásában, és annak az évszázados fennsíki tölgynek a kiválasztásában, amelyből az emlékoszlop készült, de társulatunk tagjainak is, akik brigádmunkával járultak hozzá az emlékhely kialakításához. Kiemelt köszönettel tartozunk az impozáns kopjafa megalkotóinak: Ulmann Istvánnak és Baffy Árpádnak országosan és nemzetközileg is jegyzett fafaragóknak, akik pompás ornamentumokkal díszítették ezt a csodálatos, művészi alkotást, többek között a fennsíki emberek és vadászok életében fontos szerepet játszó makkal, illetve a vadászok elengedhetetlen és hűséges társával, a vadászkutyával. Munkájuk által a száraz tölgy egykori életeket idéz, volt vadásztársainknak állít emléket.
Szilicén sok jeles felmenőnk élt, mi most volt vadásztársaink emlékét örökítjük meg a jövendőnek. Ez a kopjafa az előttünk járók tiszteletéről és megbecsüléséről szól, és arról, ami minket sziliceieket a zordabb természeti körülmények között is megtartott: az emberi szívósság, az egymás iránti szolidaritás; az írott és íratlan szabályokat megtartó tisztesség. Tudatosítjuk, hogy előttünk is jártak vadásztársak, akik a természet és a szülőföld hűségében élték le életüket, megtartották a közösséget összekovácsoló anyanyelvet, kultúrát és helyi hagyományokat, egyben ez a kopjafa reménységünk kinyilvánítása arról, hogy utánunk is jönnek majd sziliceiek, közöttük szilicei vadászok, akiknek a mi emberi és vadászati értékeink ugyanolyan értéket jelentenek majd, mind nekünk jelentettek.
Üdv a vadászatnak; üdv a velünk élőknek és az utánunk jövőknek!
Máté László, Felvidék.ma
