A szlovák felfogás szerint már a „barbár” magyarok honfoglalása súlyos károkat okozott a fejlett szláv birodalmaknak. A szlovák-magyar ellentétek fő eredője azonban egyértelműen Trianon. Az I. világháború előtti századokban a magyarság számos hibát követett el a szlovákokkal szemben, ám Trianon után fordult a kocka. A különbség annyi, hogy míg a szlovákok erősödtek a többnyire nem túlzottan erős magyar nyomás alatt, ellenkező előjellel ez éppen fordítva volt, és van – vélekedik Jeszenszky Géza történész, korábbi külügyminiszter.
Honfoglalás: barbár magyarság kontra szláv kultúra
A XIX. század Európa-szerte a nemzetállamok magukra találásának nagy korszaka. A téma (pán)szláv olvasatában elterjedt, hogy a magyarok Kárpát-medencei betelepülésükkel súlyos kárt okoztak a szlávoknak, mivel fejlett birodalmakat zúztak szét, és alacsonyabb, barbár kultúrát képviseltek. Ez a beállítás nemcsak sértő minden magyar számára, de ellentétes a valósággal is – hangsúlyozza tanulmányában Jeszenszky Géza (A szlovák-magyar viták háttere). A történész felhívja a figyelmet: nincs semmilyen hiteles bizonyíték arra, hogy a magyar honfoglalás idején a Kárpát-medencében fennállott volna egy Nagy-Morva Birodalom, vagy más fejlett állam, és semmiképpen sem volt szerves kapcsolat a déli és a nyugati szláv népek között.
A XI. században létrejött lengyel, cseh és magyar királyságban jogrend, életbiztonság és magasabb életszínvonal jött létre, mint ezektől az államoktól délre és keletre, két északi szomszédunknak pedig eszébe sem jutott, hogy a magyarok akadályozták volna meg egyesülésüket egymással és a déli szlávokkal – emlékeztet Jeszenszky.
Fehér ló: a Svätopluk-Anonymus kacsa
Anonymusnak „köszönhetően” tartja magát a legenda, hogy a magyarok Svätopluk morva királytól csellel, egy fehér lóért, egy aranyozott nyeregért és egy aranyos fékért megvették az országát. Ennek nincs történeti alapja, Svätopluk már nem is élt a honfoglalás idejében, de arra jó a mese, hogy a szlovákok haragudjanak egykori országuk „bekebelezőire” – vélekedik írásában a volt magyar külügyminiszter.
Teljesen történelmietlen az ezeréves magyar elnyomás vádja, hiszen a modern nemzeti tudat megjelenése (térségünkben a XIX. század eleje) előtt nem a származás és az anyanyelv volt az állam, illetve az uralkodó iránti lojalitás alapja, hanem a hűbéri elv, egy adott társadalmi rendhez (nemesség, polgárság stb.) tartozás. A középkori és kora újkori magyar állam esetében csak „területi nacionalizmus” létezett, a külső támadások ellen Hungária (Uhorsko) területét védték a területén élő népek. A Habsburgok központosító és németesítő törekvéseivel szemben is általában egységesen léptek fel a különböző származású és anyanyelvű rendek és személyek az országgyűléseken, Bethlen Gábor, Rákóczi és Thököly függetlenségi harcaiban – emlékeztet a történész.
A mai Szlovákia területén élő lakosság vegyes volt, a völgyek zömmel szláv (szlovák) földművelői mellett a bányavárosok és a Szepesség lakossága főként németül beszélt, a népesség jó 5 százalékát kitevő nemesség esetében pedig általában lehetetlen megállapítani az etnikai hovatartozást, de valószínű, hogy többségük magyar származású volt.
Kettős forradalom
Az 1848/49-es honvédseregben több ezer felső-magyarországi tiszt vett részt, Görgey, Lahner, Beniczky a legnevesebbek. 1848 tavaszán a magyarok mellett a szlovák értelmiség is lelkesedett a szabadságért és a nemzeti jogokért. Május 10-én a Liptószentmiklóson tartott népgyűlés „szlovák néprajzi kerület” létrehozását követelte, hivatalos szlovák nyelvvel, nemzeti színekkel, önálló iskolákkal, egyetemmel. Az ország egységét (unió Erdéllyel) éppen helyreállító magyarok részéről ezt elutasítás fogadta. Erre a bécsi udvartól támogatva kirobbant egy kisebb felkelés, amit a megyei hatóságok könnyen szétugrasztottak, miközben a fiatal szlovákok tízezrei léptek be a honvédseregbe, ahol vitézül harcoltak Görgey alatt.
Valóban szűkkeblűek a magyarok (is)!
1861-ben a főként lelkészekből, tanárokból és ügyvédekből álló szlovák értelmiség újból kinyilvánította igényét a „szabad alkotmányos hazán” belül egy felső-magyarországi autonóm szlovák kerület (Hornouhorské slovenské okolie) létrehozására. Ez Trencsén, Árva, Turóc, Zólyom, Liptó, Szepes és Sáros megyékből, valamint Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Zemplén megyék szlávok által lakott részeiből állt volna. Az akkori magyar politikusok azonban sajnos ugyanúgy gondolkodtak, mint ma a szlovákok – állapítja meg Jeszenszky. Csak egyéni nemzetiségi jogokról lehet szó, társnemzeteket nem ismernek el, a külön szlovák kerület pedig már csak azért is elfogadhatatlan, mert a szlovák többségű vármegyék városaiban igen jelentős számú a magyar és német lakosság, akik nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe – hangzott az egykori érvelés.
Szlovákfaló magyarok?
Szlovák oldalról mindig sérelmezik, hogy a dualista korszakban milyen politikai elnyomás alatt éltek a szlovákok, erőszakkal akarták őket asszimilálni, elmagyarosítani. Gyakran elhangzik, hogy ha nincs az 1918-as fordulat, néhány éven belül teljesen eltűntek volna a szlovákok. Az ilyen nyilvánvaló túlzások ellenére indokolt, hogy magyar részről önkritikusan szemléljük az akkori magyar nemzetiségi politikát – hívja fel a figyelmet a történész.
A kiegyezés után a nemzetiségi jogokat Európában elsőként átfogó módon szabályozó 1868-as törvény nem aratott osztatlan sikert, a nemzetiségek önálló nemzeti státusuk (lényegében – mai kifejezéssel – kollektív jogaik) el nem ismerését súlyosan nehezményezték, és tiltakozásul a politikai passzivitást választották. 1875-ben a hatóságok betiltották a Matica Slovenska nevű kulturális egyesületet, a három szlovák nyelvű középiskolát pedig megszüntették. Az ezekben ténylegesen folyó pánszláv és magyarellenes agitáció ellen nyilvánvalóan nem így kellett volna fellépni – írja Jeszenszky.
A magyarosítás a szlovákokat erősítette
A következő évtizedekben az ország nem magyar népeinek megnyerésére tett kísérletek helyett a magyar közélet hangos volt attól a törekvéstől, hogy a több mint 50 százalékban nem magyar nemzetiségű országban is tanuljon meg mindenki magyarul. Ennek érdekében magyar nyelven oktató iskolákat létesítettek a nemzetiségi vidékeken is, 1898-ban pedig törvényben rendelték el, hogy a hivatalos használatban minden helynevet magyar változatában kell használni. A zömmel falvakban élő szlovákok, románok és szerbek azonban nem asszimilálódtak, sőt sok esetben ők asszimilálták környezetüket, csak a városokban volt megfigyelhető a magyar nyelv térnyerése, elsősorban a németek és a zsidók önkéntes és lelkes magyarosodásának köszönhetően.
A szlovák népesség ebben az ötven évben több teret nyert, mint veszített – mindez adatokkal bizonyítható. Az 1890-es évektől a törvényben biztosított széles körű nyelvhasználati jogokat helyi szinten egyre több esetben sértették meg, az ezt szóvá tevőket gyakran még perbe is fogták, az iskolapolitikában pedig a magyar nyelv terjesztése lett a legfőbb cél. Mindezt sajnálattal kell beismernünk, hozzátéve, hogy ezt a gondolkodást és módszereket 1919-től az utódállamok átvették, és jóval erőszakosabb módon alkalmazták – írja Jeszenszky Géza.
Eső után köpönyeg – és megszállás
A kisebbségpolitikában a kívánatos fordulat csak az 1918-as összeomlást követően, elkésve következett be. Jászi Oszkár nemzetiségügyi minisztériumának előterjesztésére született törvény „a rutén nemzet autonómiájáról” (1918), „a magyarországi német nép önrendelkezési jogáról” (1919) és „Slovenska Krajina (Szlovák Országrész) önkormányzatáról” (1919), de ezeket már nem lehetett végrehajtani, mert az ország nagyobb részét ellenséges, a területi vitákat erőszakkal eldöntő hadseregek szállták meg.
Útban van a sok magyar – ez a fő baj
Kézenfekvő, de mostanában kevesen tudatosítják, hogy a két nemzet viszonyát valójában nem régi történelmi ellentétek, sérelmek mérgezik, hanem az a tény, hogy Szlovákiában jelentős számú magyar ember él, s ezek arányát a többségi nemzet velük szemben ellenséges magatartása 87 év alatt a lakosság 30 százalékáról 10 százalékra csökkentette. Míg ez a folyamat érthető módon súlyos aggodalmakat kelt a magyarokban a Duna mindkét partján, sok szlovákban él, sőt erősödik a remény, hogy a tendencia folytatódik, és valósággá válik alkotmányuk állítása, hogy az ország csak a szlovákok állama, mert egy-két nemzedék múlva eltűnik a magyar szó Szlovákiából.
Szlovák oldalról nem szoktak belegondolni: csak a kivételes szerencsének köszönhetik, hogy 1919-ben a párizsi békekonferencia jóval nagyobb területet ítélt meg Csehszlovákiának, mint ami etnikai alapon megillette volna. Ezt támasztja alá a magyar-szlovák határ kialakulásának a története – emlékeztet Jeszenszky.
inforadio.hu
