Egyetlen bocsánatkérő szót, sem kárpótlást nem kaptak az elmúlt 64 évben azok a magyarok, akiket a csehszlovák kormány rendeletei, illetve a Beneš-dekrétumok alapján 1945 után a zsidókhoz hasonlóan vagonokba raktak, és Csehországba és a Szovjetunióba deportáltak. Cselédként ezrével vezényelték bányákba és a földekre a jogaiktól megfosztott magyar nőket, gyermekeket, aggastyánokat. A deportáltak magyar holokausztként emlegetik a borzalmakat.
Megbocsátani lehet, elfelejteni nem
Dél-Szlovákia határ menti övezetének magyar elemtől való megtisztítása a cél – rögzítette a csehszlovák kormány programjában 1945 áprilisában. A potsdami konferencián azonban a szövetséges nagyhatalmak nem engedélyezték, hogy a hárommillió némethez hasonlóan egyszerűen kitelepítsék a szlovákok a magyarságot a második világháború befejezése után. A kassai kormányprogramban megjelölt szláv nemzetállam megteremtéséhez más eszközhöz kellett nyúlnia Csehszlovákiának. A leggyorsabb megoldásnak azt látták, ha megpróbáltak kikényszeríteni rövid időn belül Magyarországtól egy lakosságcsere-egyezményt. A megállapodáshoz vezető utat a kisebbségek jogfosztását rögzítő intézkedésekkel, a hírhedt benesi dekrétumok és a Szlovák Nemzeti Tanács magyarellenes rendeleteivel kövezték ki. A magyarokat alig egy év leforgása alatt megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaiktól. Ám a jogfosztás sem volt elég ahhoz, hogy elűzzék a magyarságot az anyaföldről…
A front elvonulása után az 1945. évi 88. elnöki dekrétum értelmében a csehszlovák karhatalom elkezdte a magyarság csehországi közmunkára való elhurcolásának előkészítését – mondja B. Kovács István történész. 1946 novemberében elkezdték elsősorban a munkaképes magyar férfiak deportálását a németek kiűzése után súlyos munkaerőhiánnyal küszködő Szudéta-vidékre. A magyarság vagonokba terelése és elhurcolása olyan eszköz volt a csehszlovák kormány kezében, amellyel megpróbálta siettetni a magyar államot, hogy mielőbb adja áldását a lakosságcsere-egyezményre. Az őslakosok elhurcolásának nyíltan vállalt másik célja az volt, hogy helyet csináljanak a szlovák telepeseknek. A katonai és polgári hatóságok hiába próbálták rászorítani a magyarságot, hogy tömegesen hagyja el szülőföldjét, és telepedjen át Magyarországra. Emiatt Pozsonyban a csehszlovák kormány elrendelte, hogy a városban élő németeket és magyarokat zárják a ligetfalui gettóba. Szereden a korábbi zsidótáborba is magyarokat zsúfoltak, és katonai felügyelet mellett közmunkára kötelezték őket.
B. Kovács István szerint a magyarellenes lépések egyik fő oka gazdasági természetű volt. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945 februárjában kiadott rendeletével elkobozták a magyarok és a németek földjét. Edvard Beneš köztársasági elnök május 19-én kelt rendelete gondnokokat jelölt ki a magyarok birtokaira, ingatlanjaira, gyáraira. Augusztusban az újabb elnöki dekrétum már az állampolgárságuktól fosztotta meg a kisebbségek tagjait. Ezzel a lépéssel a csehszlovák kormány kizárta a magyarokat és a németeket az állami intézményekben való munkavállalásból, a nyugdíjjogosultságból, az államosítás miatti kártalanításból. Az adminisztratív előkészítés után 1946 novemberétől 1947 februárjáig zajlottak a tömeges méretű deportálások. (folytatjuk)
A tragédia számokban
44129 magyart, családokat, öregeket,
gyermekeket szállítottak vagonokban Csehországba
220 faluból hurcolták el a karhatalmisták a magyarokat
6602 ház maradt üresen a deportált magyarok után, helyükbe szlovák családokat költöztettek
3884 hektár termőföldet koboztak el a kollektív kitelepítés után
(Forrás: A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–1948, szerk.: Szarka László)
Sándor Csilla, Magyar Hírlap
