Tartozom egy vallomással, közöltem a legutóbbi írásomban. Elmondtam, hogyan próbáltak 1992-ben beszervezni a hosszú nevű pártba, és miért nem léptem be. A téma tágabb, mint sejtettem. A „házi-cenzorom” is arra figyelmeztetett, „Béla, úgy mond el az összefüggéseket, hogy azt a már Szlovákiában (1993-ban) született unokád is megértse.”
Ezt szeretném megtenni.
Vészes a hasonlat a két párt között, írtam legutóbb. A legveszélyesebb momentum, abban a latin mondásban rejlik, amely a római hódító császárok elve volt: „Oszd meg és uralkodj!” Magyarországon találóan úgy emlegetik ezt az elvet, mint a szalámi politika, mert a szalámit szokták szeletelni. Minél vékonyabb a szelet, annál emészthetőbb! Ez a nagypolitikában is érvényes.
1992-ben négy „szeletre” oszlott a szlovákiai magyar közösség, amely a császárokhoz hasonlóan, Mečiar érdekének nagyon megfelelt. És igazából ma Fico érdekét is az szolgálja, ami bekövetkezett. A Híd megalakulása. Várható, – ha jövőre is hatalmon marad -, hogy meg fogja próbálni tovább szeletelni a közösségünket, mert Orbán Viktor szlovákiai befolyását csak így tudja majd gyengíteni.
A hosszú nevű párt dicséretére legyen mondva, ők egy percig sem tagadták, hogy Mečiartól kapták a pénzt a pártalapításra. Az első körben, 5 milliót, amelynek akkori vásárló ereje most kb. 5 millió eurónak felel meg. Akkor nem volt nehéz kitalálni kitől vonta meg a kormány ezt a pénzt. Elég volt csak beleolvasni az újságba, és a pénzhiánytól fuldokló Csemadok, Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttes, valamint a dél-szlovákiai művelődési otthonok panaszaiból kiolvasható volt, ki „pályázta” el előlük a működési költséget. Akkor, a magyar kultúrára szánt pénz ellenünk szerették volna, illetve próbálták felhasználni.
Szerintem, elég lesz pár hónap, és most is ki fog derülni, honnan telik a rövid nevű pártnak ekkora kampányra. A lehetőségek ma ugyan tágabbak, mint 1992-ben voltak, de a törvényi előírások is szigorúbbak.
Meg kell jegyeznem, óriási eredmény volt, hogy 1998-ban a három szlovákiai magyar párt egyesült, és így a negyedik párt, focinyelven szólva, a továbbiakban labdába sem rúgott. Viszont a Magyar Koalíció Pártja a benne levő politikai tőkét (az egység erejét), a nyolc év Dzurinda-kormányzás alatt nem tudta kihasználni. (A miértről meg van a véleményem, majd egyszer ezt is elmondom.) Nemcsak én ítélem meg a valós helyzetet így, de a magyar közösség zömének is ez a véleménye.
Ez okozta Bugár Béla elnöki bukását is, és nem más. A közösségünk politikailag érettebb, mint a szlovák átlag. Sokkal több információval és ismerettel rendelkezik a demokrácia alapelveiről, mint hinnénk, és ezt jó, ha tudják, illetve tudatosítják a szlovákiai magyar közösség politikusai.
Ezzel függ össze a hosszú és a rövid nevű párt (Gyimesi és Bugár pártja) közötti következő párhuzam is. A szlovákiai magyar közösséget nem lehet demagóg szólamokkal, ígéretekkel és szemfényvesztő trükkökkel irányítani, amely a két elemzett pártra volt, illetve most jellemző. A híd, és a híd-szerep trükk, nem az együttműködést, és a hídszerep-vállalását jelenti, hanem az alárendeltséget és a szolgalelkűséget. Együttműködni egy közös célért csak két azonos szellemiségű ember, vagy embercsoport tud. Ha a célok, vagy az emberi szellemi képességek különbözők, ott az emberek, illetve csoportok között nem együttműködés folyik, hanem az erősebb jellem hatalmának szolgálata, a hatalom néhány morzsájáért és annak hasznáért (pénzért). És szolgalelkűen engedni a szlovák szelektív demokrácia térnyelését, belenyugodni abba, hogy ez a lét szempontjából nem lényeges, és semmit nem tenni ennek visszaszorítására, az olyan bűn, amit ma Európa nem tolerálhat. Örülök, hogy a magyar közösségünk többségének a szabadság többet jelent, mint a Paška által emlegetett tál lencse, ami neki a szabadsággal együtt kell, és nem tud közte választani, ha csak az egyiket kaphatja. Örülök, hogy a közösségünk tud választani, – bár Bugár Béla mást állít rólunk, és Václav Havellal vallja, a szabadság fontosabb, mint a tál lencse.
Hogy mi a különbség a jelenlegi és a volt MKP elnökének személyisége között, ki képes egyenrangú együttműködésre, és ki nem, azt jól példázza a nejem legfrissebb sztorija, amely a megyei választások után néhány nappal történt. Elmondom.
A párom az unokáktól utazott haza Pozsonyból Kassára. A helyjegye a vonatfülkében még két középkorú hölgy társaságához szólt. Gyakori utazók lehettek a hölgyek is, mert mindketten fel voltak pakolva olvasnivalóval, főleg hetilapokkal. A nejemnek vegyesen, szlovák és magyar nyelvű termékek voltak az ölében. A két hölgy, kezdetben a szlovák nyelvű lapokat „bújta”. A beszélgetést a Nagytapolcsányba utazó hölgy kezdte a párommal, amikor a magyar nyelvű hetilapot meglátta a kezében. Intelligens hölgy lehetett, mert a kérdése és saját kinyilatkozása egyszerre, kedves volt. „Ön magyarul is tud? A férjem is magyar, Érsekújvár mellől származik.”
A feleségem igenlő válasza és magyarázata után, hogy nemcsak beszél magyarul, de ő büszke is magyar származására, ha ez nem zavarja őt, a hölgy a választásokra terelte a szót. „A férjem is az MKP jelöltjeit szokta választani, amikor még Bugár volt az elnök. Most már a mieinkre szavaz, a HZDS-re,” – mondta, nem titkolva a párthovatartozásukat. A feleségem nem hagyta szó nélkül a férj pálfordulását. A nejem jól ismeri a Bélát. (Az maradjon a mi titkunk, hogy honnan.) Sértés nélkül elmondta a személyes véleményét a nevezettről, nem titkolva, hogy személyéből két TV-moderátor formált TV-sztárt, és ezzel nem tudott a Béla mit kezdeni. Ez lett a „veszte”. (Ezt most nem akarom részletezni. Ha elolvassák „Bugár a celeb” című cikket ezen a honlapon, a nejem véleménye teljesen azonos azzal, amit a szerző megfogalmazott.) Amikor a feleségem ezt végigmondta, beszélgetésük egy pillanatnyi szünetét kihasználva, a fülkében utazó harmadik hölgy is eldobta az újságot. De szó szerint, dühösen ledobta. Egy kicsit meglepődve néztek rá mindketten. Nem kellett kérdezniük, hogy mi történt. „Az a primitív liba, én ezt nem olvasom!” – fakadt ki magából a zsolnai hölgy, amely akkor derült ki, amikor megnevezte kit nevez primitív libának. (A bulvárlap Slota feleségéről közölt cikket.) Mondandóm szempontjából nem lényeges miért, és miként szidta, milyen jelzőkkel illette a személyt. Nem volt vulgáris, de szókimondó. Valószínűleg hallgatta, miről beszél a nejem és a tapolcsányi hölgy, mert ahogy kiöntötte magából a Slota-klán „dícséretét”, rákapcsolódott a beszélgetésükre. „Nekem nem kell magyarázni, hogy mi a különbség Bugár Béla és a Csáky Pál között. Tudom, miért választja a magyarok zöme Csákyt,” – jelentette ki magabiztosan. A feleségem és a másik hölgy megdöbbenve néztek rá, és a szokványos szlovák piszkolódást várták, amikor a zsolnai hölgy folytatta. „A párom bátyja parlamenti képviselő, a HZDS színeiben, (….) hívják,” – kiejtette a közismert képviselő teljes nevét, amit én most nem fogok leírni. „Jól ismeri mindkettőjüket. Ő pontosan megfogalmazta. A volt elnök egy somorjai magyar pa…szt, a Csáky egy európai intellektuel. Nekem ezzel semmi gondom nincsen. Sőt, értékelem, hogy a magyarok jól választanak.”
Ez azt hiszem, nem kíván kommentárt, és ezt a legkisebb unokám is érti!
Bárány Béla
