Szép dolog volna, ha ilyenkor a saját halottai mellett gyújtana az ember egy-egy gyertyát azoknak is, akiknek a könyveivel egész évben beszélget.
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit gimnazista korában a „hol született – hol halt meg – hol van eltemetve” információ-triászával kergettek a kétségbeesésbe tanárai, de a költők és írók sírjainak meglátogatását azért kár lenne elmulasztani. Főleg, ha már úgyis éppen arra járunk. A legkönnyebb helyzetben kétségkívül a budapestiek vannak: a huszadik században már alig-alig fordult elő, hogy jelentős írót, költőt ne a Fiumei úti vagy a Farkasréti temetőben helyeztek volna örök nyugalomra. Az itt pihenők listája olyan terjedelmes, hogy a felsorolásukra esélyünk sincs. Furcsa, hogy sok szerző nem Budapestről származott, a végakaratukban mégsem szerepelt olyan kérés, hogy másutt, netán otthon szeretnének nyugodni. Így aztán a fenti két temetőben található tulajdonképpen a Nyugat két teljes nemzedéke, kezdve Adyval, Kosztolányival és Babitscsal, és a Nyugatot követő nagyok József Attilától Pilinszky Jánoson, Nemes Nagy Ágnesen és Weöres Sándoron át Németh Lászlóig. De a Fiumei úti sírkertben temették el Arany Jánost és fiát, Arany Lászlót is. Ha már Budapesten járunk, érdemes megemlíteni még a Kozma utcai izraelita temetőt: itt alussza örök álmát Szép Ernő.
A 20. század Budapest-centrikusságnak szép ellenpéldája Gárdonyi Géza, akit saját kívánságára az egri várban helyeztek végső nyugalomra 1922-ben. Sírját egyszerű, fából ácsolt kereszt jelöli, és az ember úgy érzi, hogy az író maga talán soha nem is kívánt ennél monumentálisabb, bonyolultabb és költségesebb emlékművet.
A korábbi évszázadok már jóval termékenyebbnek bizonyultak, ami a vidéki kegyhelyeket illeti. Ekkoriban ugyanis akadtak még az irodalmi életben notórius otthonülők, akik vidéki birtokuk magányába vonultak vissza (nem utolsósorban: voltak még birtokok is), és csak a posta kötötte őket össze a korabeli szellemi élettel. Kazinczy Ferenc széphalmi nyughelye már a 19. században is zarándokhelynek számított, Petőfi például 1847 nyarán járt itt, hogy tisztelegjen a „szent öreg” emléke előtt. Hozzá hasonlóan Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc és Madách Imre is visszavonultak a város zajától. Utóbbiak közös vonása, hogy mindhárman kudarcosnak érezték az életüket, és a vidéki csendben rendkívül boldogtalanok voltak. Együttérzésből – és persze mert nagy alkotók voltak – mindenképpen felvesszük a képzeletbeli zarándokútvonalra Niklát, Szatmárcsekét és Alsósztregovát is. Utóbbit ma már Dolná Strehová néven is ismerhetjük, a Madách-birtok lába alól is kihúzta a Magyarország-térképet a trianoni béke.
Ha Márai hamvait nem szórják a Csendes-óceánba, talán az ő helye is a mai Szlovákia területén lenne, és Kassára járnánk leróni a kései kegyeletet. (2009-ben a kaliforniai San Diegóban, ahol élete utolsó éveit töltötte, avattak Márai Sándornak emléktáblát. Felvételünkön Csikai Gabriella alkotása, mely a Balboa parkban található. – szerk. megj.) Így viszont ő a magyar irodalom egyik „jeltelenje”, Petőfivel együtt, akinek testét – a többszöri „előkerültek Petőfi csontjai” hisztéria dacára – sosem találták meg, de erre nincs is semmi szükség. Az ilyen dolgok nem történnek véletlenül.
Rajtuk kívül viszont szinte mindenkit meglátogathatunk, akár a legrégebbi költőinket is. Az Esztergom 1594-es ostrománál elesett Balassit szintén a mai Szlovákiában kell keresnünk, Hibbe római katolikus templomának családi sírboltjában nyugszik, 2004-ben közösen állíttatott itt emlékoszlopot a magyar és szlovák kulturális minisztérium. Egy költő sírján úgysem illene összeveszni. Csak a teljesség kedvéért: a vajdasági Szabadkán is lenne keresnivalónk, de – mint erről lapunk is beszámolt – a köztemetőben hiába kutatnak az 1919-ben elhunyt Csáth Géza sírja után, amelyhez utoljára egy magyar íródelegációnak lehetett szerencséje az 1940-es évek elején. Nem biztos, hogy akarjuk tudni, mi történhetett.
S végül igazi szenzáció volt 2008-ban Janus Pannonius földi maradványainak felfedezése. Csontjaira a székesegyház restaurálása során bukkantak rá, és Petőfi barguzini hercehurcájával szemben itt nagyon gyorsan és százszázalékos biztonsággal azonosítani lehetett a maradványokat, így még abban az évben ünnepélyesen újratemethették a legfontosabb hazai reneszánsz költőt.
Ami Budapesten a Farkasréti és a Kerepesi (Fiumei úti Nemzeti Sírkert), az Kolozsváron kétségkívül Házsongárd. A magyar kulturális örökség szempontjából felbecsülhetetlen – túlzás nélkül pályázhatna az Európa leggyönyörűbb temetője címre. A helynek megszámlálhatatlan irodalmi vonatkozása van, és ez a hangulat az egész temetőt belengi. Az egyik legfontosabb talán, hogy itt temették el Dsida Jenőt, a kripta homlokzatán a költő saját sírversével, aminél tökéletesebbet sem azelőtt, sem azóta nem termett a magyar nyelvű irodalom. Mert nem is lehet.
A sors tréfája, hogy a költőt, Áprily Lajost végül nem itt, hanem Veszprémben temették el, miután 1929-ben Magyarországra települt, és 1966-ban bekövetkezett haláláig itt élt.
Egy erdélyi írósírkörút során persze több helyszínt is érinthetnénk, de itt most csak Farkaslakát és Kisbacont említem meg: előbbi Tamási Áron szülő- és nyughelye is egyben. Szülőháza a mai napig áll, sírja tényleg igazi zarándokhely: mindenkinek látnia kell életében legalább egyszer, mint becsületes muszlimnak a Kábát. Kisbacon Benedek Elek otthona volt, ahová már életében is nagyon sok fiatal írópalánta zarándokolt el, hogy felkeresse a nagy öreget.
Hogy miért látogassa meg az ember az írók sírját?
Az, hogy lerójuk a kegyeletet, kicsit sablonos és túl egyszerű. Meg különben is: olyan „feszengős”. Az ember lerója a kegyeletet, de mit csinál olyankor? Zavartan egyik lábáról a másikra áll? Mire gondol közben? Valami emelkedettre? És milyen arcot vág? És mi történik mondjuk akkor, ha Karinthy sírjánál eszébe jut Karinthy egyik vicce? Hogy Örkényről, mondjuk, ne is szóljak. Nyikkan egyet, és ha valaki más is a közelben van, akkor elszégyelli magát?
Ha feltétlenül válaszolni kellene arra a kérdésre, hogy miért látogassuk az írók sírját, talán mégis azt mondanám, hogy az elfelejtett ember miatt. Annyira hozzá vagyunk szokva, hogy ezek a szerzők a műveikben örökkévaló életet élnek, hogy néha elfelejtkezünk arról: maga az irodalom mégsem egyéb, mint játék a szavakkal, és akkor is szerepjátszás egy kicsit, ha az író-költő a szíve legmélyebb bugyraiból tépte ki és tálalta elénk a művet. És lett légyen ez a mű bármilyen zseniális, végül mégis kevés köze lesz az igazi emberhez, akit ismerni lehetett, szeretni és utálni, aki éppúgy élt és félt, éppúgy fájlalta a fogát, és éppúgy egyetlen volt mások és önmaga számára is, mint mi magunk.
Kiss Nelli, Magyar Nemzet/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”30873,30883″}
