Május első két vasárnapján világszerte az édesanyákat szokás köszönteni, virággal, verssel. Hogy is mondja a költő?
„Sziv, a szivemhez közelálló…”
Ez az édesanya, hiszen a gyermeke szó szerint test a testéből, és az a láthatatlan kötelék, amely a fogamzást követő kilenc hónapban közte és gyermeke között kialakul, amikor a magzat az anyai sziv dobbanásának a ritmusára él, a maga misztikusságával, egy életen át kitart.
A világirodalomban a legszebben talán pont a mi József Attilánk fogalmazta ezt meg, és az édesanyja korai elvesztése miatti búskomorság átlengi az összes versét. Nem vagyok pszichiáter, de bizonyára nem nagy merészség kijelenteni, hogy emiatt is olyan depressziós az egész költészete.
Azonban, ne menjünk olyan magasságokba, mint József Attila költészete, hanem maradjunk itt, a földön. Bizonyára, mindenki őriz magában egy emléket, amikor óvodásként vagy kisiskolásként, az éppen aktuális Anyák Napi műsorban áll a színpadon, lentről pedig egy könnyező szempár figyeli a produkcióját. Az előadás döcögött, olykor még a mécses is eltörött, de akkor és ott mégis minket látott a legszebbnek és a legügyesebbnek az az égő szempár. Mert az édesanyák már csak ilyenek!
Legyen Nekik az osztályrészük mindezért hála és szeretet!
Te is csak gyermek vagy
Minden nap, vagy csak egy nap?
Köszöntöd az édesanyákat.
Kiknek a gyermekük minden,
Túl a legdrágább kincsen.
Minden nap, vagy csak egy nap?
Van úgy, hogy megbántódnak.
De felejtik hamar,
Mert csak teérted aggódnak!
Minden nap, vagy csak egy nap?
Szükség van rájuk s ők ott vannak.
Hűségükben sose csalódhatsz,
Ha baj van, ők megvigasztalnak!
Minden nap, vagy csak egy nap?
Mikor Neki is szüksége van rád.
Mikor te fogod az Ő kezét,
El ne engedd, szoritsd!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
