Nagyon fontos gondolatokat vet fel Albert Sándor legutóbbi írásában. Azzal kezdi eszmefuttatását, hogy nemzetiségi iskoláink alsó tagozatában továbbra sem lesz több magyar óra. Amíg ugyanis a szlovák iskolákban az anyanyelvet heti kilenc órában kezdik oktatni, addig ez a szám a magyar iskolákban csupán heti öt órát tesz ki. A különbözetet pótolni lehet még az egyéb órakeretből. Szerinte ez diszkrimináció, és nem lett volna szabad annak idején így elkezdeni a tanévet iskoláinkban. Ehelyett azok többsége „azt a kényelmes megoldást választotta, hogy az úgynevezett szabad órákból pótolja az anyanyelv oktatásának hiányzó óraszámait.“
Azzal, hogy ez diszkrimináció, teljes mértékben egyetérthetünk. Sőt, talán ennél is többről, nagyobb vétségről, magyarellenes politikáról van szó. Amolyan bűntényről, állampolgáraink megkülönböztetéséről, meglopásáról. Az anyanyelvi művelődéshez való egyik jogtól fosztottak meg bennünket. Ezt pedig kormányoktól függetlenül is orvosolni kell.
A kérdés ezek után az, amit a szerző is feltesz: mit tehetünk, mit tudunk, mit kellene tennünk? Mi a megoldás, és erre meddig várjunk? Avagy: hiába várunk, és ez „nem baj. Majd csak lesz valahogy!?“
Szerény véleményem szerint a munkát sokunknak el kell végeznie, a harcot mindenkinek meg kell vívnia. De elsősorban ott, ahol végzi feladatát, hivatását. A politikusnak a nagyobb küzdőtéren: a parlamentben, a törvényalkotásban, a kisebb-nagyobb fórumokon. S erről bizony el kell számolnia a választóinak. Ha a programját, az ígérgetéseket nem tudta valóra váltani, ha nem állt ki választóiért, számon kell tőle (tőlük) kérnünk. Ha az állam pénzét rossz tanácsadókra, munkatársakra (esetleg a családtagjaira, a rokonságra, a baráti körre) költötte, nyilvánosságra kell hozni a visszaéléseket, mulasztásokat.
A politikus a politizálásért tartozik felelősséggel, ő az, aki nálunk nagyobb jogkörökkel van felruházva; több lehetőséggel rendelkezik, munkája is jobban meg van fizetve. Aztán ott a szakmai felügyeleteket gyakorló szervek, intézmények, melyek munkatársai ugyancsak felelősek a rossz döntések végrehajtásáért.
A pedagógus elsődleges dolga, hogy a lehető legjobb szinten végezze munkáját, lássa el az oktatási-nevelési feladatokat. Legyen felkészült, becsületes, példamutató. Ehhez állandó önművelésre, továbbképzésre van szüksége a pedagógiai tudományok, a pszichológiai ismeretek elmélyítése terén egyaránt, és természetesen, a szaktantárgyait illetően is. Ehhez jönnek még az iskola speciális programjából adódó feladatok: a körök vezetése, a versenyekre való felkészítések, a kirándulások, tanulmányi utak, műsorok szervezése. Tehát az egyéb készültségek: a sztrájkokra való bevethetőség, az állandó harci helyzetből adódó feladatok, a törvények betartásának felügyelete már nem az ő feladatai, és nem is biztos, hogy nem lehetetlenítenék el őt. Nem arról van szó, hogy legyen a tanár e tekintetben puhány, kényelmes, de az állandó „harci készültség“ nem valószínű, hogy javára válik a pedagógiánknak.
Az iskolák pedagógia programjairól is sokat lehetne beszélni. Vajon ki alakítja azokat, eléggé átgondoltak-e azok? S ha mindent egy-egy iskola a legjobb szándéka ellenére sem tud biztosítani, vajon az legyen-e a szülő döntése, hogy nyomban elvigye onnan csemetéjét? Kétségbe kell-e mindjárt esnünk, ha egy jó szinten, nyugodt légkörben oktató iskolában véletlenül nincs színjátszókör, énekkar, valami miatt elmarad a sítúra, az erdei iskola, nem mennek a tanulók a tengerhez?
Az én hajdani iskolám mindezek nélkül is rengeteget adott nekem. Elsősorban nyugodtságot és jó közérzetet, sok-sok színvonalas tanórát, felszabadultságot és jókedvet, miközben rengeteg szabadidőm volt. Télen házilag gyártott sítalpakon megtanultam síelni. Mert volt rá időm, volt hó, és akartam nagyon. Megtanultam fényképezni egy 100 forinton vett Pajtás gépen úgy, hogy nem jártam fotókörre, akárcsak tudósítókörbe se, mert nem volt olyan. De már hatodikos koromban írásaim jelentek meg a sajtóban. Mert akartam írni, és voltak tanítóim, akiknek meg tudtam mutatni munkáimat. Aztán volt még nagyon sok iskolatársam, akik nálam sokkal többet elsajátítottak az iskola kötelező programján kívül. Csak úgy maguktól, mert volt hozzá tehetségük, volt bennük akarat. És nem vártak arra, lesz-e ilyen vagy olyan kör. A szülők sem siettek velük más irányba, más iskola felé.
Ezzel nem azt akartam mondani, hogy a fenti példa a jó megoldás. Az oktatói-nevelői munka igencsak bonyolult: a család, társadalom, iskola mind szerepet kap benne. Igaz, az utolsóra hárul a legnagyobb feladat, de azért nem szabad mindent csak tőle várnunk.
Védenünk és jó színvonalon kell tartanunk iskoláinkat. S tudnunk kell, kinek mi a feladata, kire mi tartozik elsősorban. A „hej, ráérünk erre még“-féle felfogás bizony nem segít nekünk, de a kétségbeesés sem viszi mindig előbbre a dolgokat. Ahogyan a kényelem vagy a túlfokozott harckészség sem.
