Szoborínség címmel igen elgondolkodtató írást közölt honlapunkon Juhász Dósa János. A rimaszombati képviselő-testület indulatokat kavaró üléséről, pontosabban az indulatokat kiváltó szoborállítás tervéről szólt a beszámoló. A szobrot pedig Arany Jánosnak állítanák, akiről úgymond a szlovák tiltakozók semmit sem tudnak, de még a „Smer helyi korifeusa“, mellveregető képviselője se ismeri irodalmunk nagy alakját. Ám mindezek ellenére büszkén hangoztatja, hogy annak nevét se hallotta. Hát igen! „No comment!“ – mondaná az angol, s itt akár mi is befejezhetnénk elmélkedésünket. Mert ha ordít a butaság, érdemben nehéz tárgyalni az alanyával.
Kedves rimaszombati barátaim, magyarok és szlovákok a városban! Vajon mit tudnék én innen Hont megyéből, magyar és palóc, más nemzet fiait is tisztelő emberként üzenni a gömörieknek, a hajdani Gömör-Kishont utódainak? Csak annyit, hogy sok jó, igaz és becsületes, józanul gondolkodó embert ismerek arrafelé. S bízom abban, hogy – ha talán nem is az ő táboruk a nagyobb – győzni fog az elméjük diktálta józan ész, a szívükből áradó emberség.
Tudjuk azt is, hogy bizony munka kell arrafelé, megélhetést biztosító sok-sok vállalkozás. De ehhez szükség van a magyarok és a szlovákok összefogására is. Akár a szoborállításokat illetően is. Igaz, látszatra talán ez nem oldja meg az egyéb problémákat, de nem is akadálya azoknak, nem növeli a más gyökerű bajokat. A békés együttélést pedig Petőfi vagy Arany szobra sem akadályozhatja, sőt! Az is igaz, hogy Hatvani Istvánt, Mikszáth Kálmánt és Janko Jesenskýt is megilleti majd legalább egy-egy kis fejszobor.
Janko Kráľ ipolysági emléktáblája a költő fejszobrával (Fotó: Csáky Károly)
Mint látjuk, itt van ugyanakkor a tudatlanság és a butaság is. No meg az ostobaság! Ezeket kell hát mielőbb kiiktatni Rimaszombatban is. Ha teljesen nem is lehet, legalább részben. Meg kell ismernünk egymást. S talán olykor tényleg nem árt, ha ezt a szoborállítással párhuzamosan vagy azt megelőzően kezdjük. Vagyis az oktatásra – nevelésre, az elfogulatlan tájékoztatásra is nagy gondot kell fordítanunk. Családban, iskolában, egyházakban, a társadalomban egyaránt. El kell mondanunk egymásnak, mik a mi értékeink, kik a mi jeleseink: mit tettek azok a tudományokért, művészetekért, egymás közeledéséért; miképp vizsgáztak emberségből, bátorságból és toleranciából. Ne sajnáljuk a pénzt és az időt az ismeretterjesztéstől sem. Legyen ott a köztudatban az, aminek ott kell lennie, töltse be a lelkeket az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet. Mert e nélkül nincs közeledés, kölcsönös megértés, s a szobrokat sem tudjuk tisztelni.
Én hiszem, hogy felülkerekedik egyszer a józan ész. Mert egymásra vagyunk utalva, e kicsinyke népek különösen. Próbáljunk jó példát keresni a szomszédban is. Akár a szoborállítást illetően is. Csak megemlítem követendő példaként: Nógrád hajdani székhelyén, Balassagyarmaton, a régi megyeházán ott áll Janko Kráľ kétnyelvű emléktáblája, első helyen a költő nyelvén megfogalmazott szöveggel, amely arról tudósít, hogy egykor e városban élt a szlovák költő. A szabadságharc leverése után állította őt ide a császári kormány. Nem pozitív alakja volt hát a közigazgatásnak. Tábláját mégis tiszteletben tartják, nem lázadoztak ellene, s nem is gyalázták meg. De van ugyanennek a nagy szlovák költőnek emléktáblája és fejszobra Ipolyságon, Hont megye egykori székhelyén is, ugyancsak a régi megyeházán, a mai városi hivatal épületén. Kétnyelvű ez is, s még ezt sem bántotta senki sem, ez ellen sem tiltakozott az itteni magyarság.
De több személyes példát is tudnék említeni a józanul gondolkodó szlovák barátaink közeledéséből. Nemrég Pozsonyból kaptam egy szlovák levelet. Írója arra kér, hogy küldjem neki el utánvétellel Temetőjárás I. című könyvemet, mert érdeklik őt a tájainkon fellelhető nemesi sírok, nyughelyek. Egy másik, közös dolgaink iránt érdeklődő szlovák a Híres selmecbányai tanárok című kötetemhez gratulált, s felvetette, hogy jó lenne ezt az ő nyelvükön is megjelentetni. S mit ad Isten, ugyanezt a kiadványt felfedeztem Korponán, az ottani múzeum igazgatójának egyik polcán is, mellette a Honti arcképcsarnokot, a Jeles elődeinket és A Dunától a Szitnyáig című köteteimet is. Ért egy kicsit magyarul is az igazgató, s olvassa a könyveket, mert tudja, sok itt a közös dolog, amit bizony érdemes felvállalnunk. Minél több pontján tesszük ezt e kicsike országnak, annál teljesebb lesz a mi életünk!
Megyeháza Balassagyarmaton Janko Kráľ emléktáblájával (Fotó: Csáky Károly)
