Eltérően ítélik meg a csehek és a németek a 2. világháború utáni németellenes erőszakot a korabeli Csehszlovákiában. Ennek egyik legutóbbi illusztrációja a Kelet-Európából kitelepített németek Berlinbe tervezett központjának a koncepciójáról a közelmúltban nyilvánosságra hozott dokumentum, illetve néhány cseh történész megszólalása a témával kapcsolatban.
A múlt egyebek között annak kapcsán került újra előtérbe, hogy a közép-morvaországi Přerovban június 19-én megemlékeztek a hét évtizeddel ezelőtti viharos és zavaros időszak egyik legnagyobb tragédiájáról, a város határában kegyetlenül legyilkolt több mint 260 kárpáti németről, szlovákról és magyarról. Miután a tárgyalt időszakban a (cseh)szlovákiai magyarság is üldözésnek volt kitéve, a vélemények számunkra is érdekesek.
Szervezett vagy spontán támadások a németek ellen?
A csehszlovákiai németek elleni támadások a 2. világháború után nem voltak ösztönösek, spontánok, hanem szinte mindig szervezettek – hangzik a német anyag egyik legfőbb állítása. „A regionális példák világosan mutatják, hogy a német lakosság elleni kirohanások nem spontán módon robbantak ki, hanem szinte mindig meg voltak szervezve és az állami szervek utasítására történtek” – áll konkrétan a Menekülés, Kiűzetés és Megbékélés Alapítvány több mint negyven oldalas dokumentumában.
Az alapítvány szerint a németek szülőföldjükről való elűzése az ún. szervezetlen áttelepítés (divoký odsun) – a potsdami nagyhatalmi konferencia (1945. 7.17.-1945.8.2.) előtt – amely jóváhagyta a németek kitelepítését Kelet-Európából, míg a felvidéki magyarok kitelepítésére vonatkozó csehszlovák javaslatot elutasította – időszakában megfelelt a korabeli csehszlovák kormány érdekeinek. Szerinte az akkori csehszlovák kormánynak az volt az érdeke, hogy még a nagyhatalmi döntés előtt minél több német hagyja el az országot.
A sajtóban megszólaló cseh történészek ezzel szemben elsősorban arra mutatnak rá, hogy az új erőszakos megnyilvánulások elsősorban reakciók voltak arra a brutális erőszakra, amelynek a csehszlovák lakosság volt kitéve a 2. világháború idején a náci németek részéről. Ugyanakkor egybehangzóan hangsúlyozzák: a németek elleni erőszakot az elűzés idején, amely szerintük alapvetően szervezetlen és ösztönös volt, a háború alatti eseményekkel sem lehet igazolni.
„A kisebbségek felszámolásáról vagy az irányukban megnyilvánuló toleranciáról szóló gyakorlati döntés elsősorban a nagy hármas – USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió – álláspontjától, illetve érdekeitől függött, és csak másodlagosan a közép- és kelet-európai országoktól” – állapította meg az alapítvány, amely Berlinben állandó kiállítást tervez a kelet-európai németek háború utáni sorsáról.
„Először az okokat kell megvizsgálni, csak azután a következményeket. Az áttelepítést kísérő összes erőszakot a háború előtti és a háború alatti események kiváltotta megrázkódtatás okozta, azok a bűncselekmények, amelyeket a nácik még a háború végén is elkövettek. Az emberekre nagy hatással volt, hogy még a háború utolsó napjaiban is brutális erőszaknak voltak kitéve, voltak tanúi” – állítja Jan Šebek történész. Elismeri, hogy a németek elleni erőszakos cselekményekből a csehszlovák hadsereg néhány egysége is kivette részét. Ennek példájaként a Přerovban és Postoloprtyben történt eseményeket említette. „Az események nagy része azonban spontán reakció volt mindarra, ami itt történt” – szögezte le.
A célunk a múlt megértése kellene, hogy legyen
Michal Stehlík, a Károly Egyetem Filozófiai Kara Cseh Történeti Intézetének munkatársa történelemhamisítási igyekezetet is lát a német alapítvány kezdeményezésében. „A csehszlovák kormány már 1943-ban megkapta a nagyhatalmak beleegyezését az úgynevezett áttelepítésre, ugyanakkor elég sok tragikus bizonyítékunk van az 1945 utáni spontán erőszakra és a gyilkosságokra is” – mutatott rá Stehlík. „A célunk a múlt megértése kellene, hogy legyen, hogy a jövőben mindezt elkerüljük, nem pedig úgy összeállítani egy új történetet, hogy az csak az egyik oldal bűneit láttassa” – fejtette ki a történész.
„1945 márciusától a mai Cseh Köztársaság területének civil lakossága és a koncentrációs táborok foglyai az egész háború ideje alatt a legbőszebb terrornak voltak kitéve. Ezt a terrort nem lehet csak a németekből álló egységek számlájára írni, hanem oroszok, ukránok, magyarok és más nemzetiségűek is részesei voltak. Példa erre az Olmütz melletti Zákřovban történt mészárlás. Ez az erőszakhullám és a vele párhuzamosan az állami hatalom hiánya szerintem a legfőbb oka volt annak, amit ma szervezetlen áttelepítésnek nevezünk” – nyilatkozta Jiří Padevět történész.
Szerinte a csehországi és morvaországi németek elleni atrocitások többségét a csehszlovák hadsereg reguláris egységei követték el, itt Postoloprtyt és Přerovot említette, vagy a nekik alárendelt félkatonai egységek, például a Václavík Partizánbrigád, vagy a Chomutov térségében tevékenykedő Forradalmi Gárdák. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a csehszlovák hadsereg erőszakoskodó egységei egy részében számos volhíniai cseh szolgált, akik korábban a náci terror tanúi voltak Ukrajnában. „Mindenesetre én úgy vélem, hogy az áttelepítés 1945 nyarán politikai és társadalmi szempontból elkerülhetetlen volt, ami azonban egyes katonák viselkedésére nem ad felmentést” – hangsúlyozta.
A csehek a témát már a szlovákok és a magyarok felségterületének tartják
A kelet-európai németek kiűzetésének Berlinbe tervezett dokumentációs központja a csehszlovákiai eseményeken kívül természetesen be fogja mutatni a többi régiónkbeli országban élő, köztük a magyarországi németek hasonló sorsát is. A sokoldalú dokumentációs központot a tervek szerint 2020-ban fogják megnyitni.
Csehszlovákiával kapcsolatban érdemes tudni, hogy a 2. világháború után mintegy három millió németet telepítettek ki az országból. Az áttelepítés idején történt atrocitások áldozatainak számát a cseh-német történészi bizottság 15 és 30 ezer közé teszi. Pontos adatokat nyilván lehetetlen megállapítani. A 2. világháború hat éve alatt mintegy 320-350 ezer csehszlovák állampolgár esett áldozatul a náci terrornak. Ezen áldozatok többségét zsidók teszik ki, akiket a náci rendszer el akart pusztítani.
A felvidéki magyarok sorsával, akik a 2. világháború utáni években szintén üldözésnek voltak kitéve, a cseh történészek komolyabban nem foglalkoznak. Csehszlovákia 1992-ben történt megszűnésével, azaz az önálló cseh, illetve szlovák állam létrejöttével, a csehek ezt a témát a szlovákok és a magyarok felségterületének tartják.
