Előző írásaimban már jeleztem, hogy a tánc egyidős az emberiséggel, és hogy az egységes alaptényezői mellett minden népfajnak megvannak a saját népi-nemzeti táncai, így a magyar nemzetnek is.
A mi felvidéki magyar nemzetiségi táncaink is ennek az egységes magyar nemzeti tánckultúrának a részét képezik. Ezt most már – az 1950-től folyó néptáncgyűjtői tevékenységre gondolva, és annak eredményét ismerve – nyugodtan kijelenthetjük. A mostani írásomban az új- és legújabb korban végleges formájukat elért népi táncainkról, azok kialakulásáról szeretnék szólni.
A táncok kialakulásának az előzményeit – a magyar néptáncra vonatkozólag is – általánosságban már tárgyaltuk, s eljutottunk addig, hogy a tánc a nép életének szerves részét képezi. Olyan szerves részét, mely jelen volt az élete minden megnyilvánulásában: örömében, bánatában, munkájában, szertartásaiban, virtuskodásaiban, foglalkozásaiban, továbbá gyermek-, serdülő-, ifjú- és felnőttkorában, de az élete alkonyán is. Élete minden szakaszában, élete állomásain táncával volt mit kifejeznie, volt mit elmondania. Íróink, költőink, gondolkodóink minden korban foglalkoztak vele. Például a 18. században végén élt Csokonai Vitéz Mihály így vall a magyar táncról:
„Csak a magyar tánc az, amely díszesebbé teszi
Az embert és soha hívságra nem veszi,
Mert, ha csak vitéz módra nem öltözött,
S, ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.
Csak a magyar tánc az, mely bír oly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel,
Mikor sok külföldi táncban a módiság
A legúribb fogás, a legnagyobb pajkosság,
Nemes magyar táncom! Ki ősi nyelvünkkel,
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai fínyás lakhelyeden,
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi sem tett alacsonnyá téged.”
A jelenleg ismert magyar népi táncoknak a létrejöttét, kialakulását, funkciójának kiteljesedését, motívumgazdagságát a XVI-XVII. századtól tudjuk folyamatosan nyomon követni. Például ugyancsak Csokonai közli azt a 18. századi megfigyelést, mely szerint: „Mikor a francia háború idején sok anglus nagy emberek laknának Bécsben, egy anglus az ott levő magyarok táncában 300 figurát számolt meg.” Ez pedig ritka táncfigura-gazdagságot tanúsít. Elfogadom, nem túlzás, mert az 1960-70-es években Szilicén gyűjtött vasvári verbunkos táncban én magam 24 motívumcsaládban 96 motívumot számoltam meg, pedig az én gyűjtésem kétszáz évvel későbbi volt.
A nők körtánca (Fotó Takács András/Felvidék.ma)
Írásbeli, képzőművészeti, zenei emlékeink e téren a fentebb említett korig nyúlnak vissza. Népünk táncairól, tánckultúrájáról vannak jóval régebbi emlékeink is, de ezek a jelenleg ismert táncaink elődjeire, például a pogány kori mágikus táncokra, a középkori hajdú- és nemesi táncokra vonatkoznak. A jelenleg ismert népi táncaink a XVIII. és XIX. századokban érték el legfejlettebb formájukat, töltötték be a legteljesebben a társadalmi funkciójukat.
A XIX-XX. században a népi táncnak a játékos mulattató és a színpadi bemutató funkciói váltak a leglényegesebbeké. Egyes típusok önállóan élve életüket a faluközösségek társas szórakozásainak, a mulatságoknak, a táncházi esteknek, a jeles napoknak, a nagyobb munkák befejezéséhez kapcsolódó mulatságoknak, fonói, aratási, szüreti báloknak voltak eszközei. Ilyenek voltak például a női kapuzó sor- és körtáncok, a férfi verbunkosok, a páros csárdás táncok, valamint a játékos vegyes csoport- és körtáncok. Ezek a táncok a tájat, a tájban élő ember lelkületét tükrözték. Később, a XIX. század második felében, a felvilágosodás korában, illetve a XX. század első felében a nép táncaihoz csatlakoztak a mesterségesem létrehozott táncok, valamint a táncmesterek által terjesztett polgári táncok. Csokonai ezt így mutatja be a Dorottyában: (részletek)
…”Kezdődik a minét. Három gavallérral.
Három deli dáma kiáll szép manérral:
Franciás táncokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva./…/
Opor kilenc anglus kontratáncot jára:
Mégsem szállt lankadtság vagy görcs az inára./…/
Bongorfi egynéhány összveszede,
És alla polacca a táncnak erede./…/
Végezvén a lengyelt, stájeren forognak,
A szála közepén tipegnek, topognak./…/
Jártak galoppátát, strassburgert, hanákot,
Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.”
És még számtalan más tánc született abban az időben. E mesterségesen létrehozott nemzeti táncoknak a jelentős része a XX. század második felére már teljesen elnépiesedett. Ez azt jelenti, hogy levált róluk a kötöttség, fellazultak a merev formáik és a táncos számára újból lehetővé vált a táncon belüli improvizálás.
A népi táncok és a nép által befogadott elnépiesedett polgári táncok képezték a jelzett korban a családi ünnepekhez – lakodalom, keresztelő, névnap, halotti tor –, a társadalmi rendezvényekhez – bál, mulatság, népünnepély, teadélután – kapcsolódó táncos szórakozások táncainak jelentős részét is.
A szerző az MMA köztestületi tagja.
