Százharminc évvel ezelőtt, 1891. május 15-én jelent meg XIII. Leó pápa szociális tárgyú enciklikája, a Rerum novarum. A körlevelet elsőként a felvidéki születésű Fischer-Colbrie Ágoston, a későbbi kassai megyéspüspök fordította magyarra, de még ugyanebben az évben a nyitrai születésű Prohászka Ottokár, Székesfehérvár későbbi nagyhírű püspöke is lefordította, s közzétette abban a terjedelmes kötetben, amely a pápa egyéb megnyilatkozásait is tartalmazta (Szentséges Atyánknak, XIII. Leó pápának beszédei és levelei. Fordította Prohászka Ottokár. Budapest, 1891, 395 o.).
Prohászka XIII. Leó pontifikátusa idején végezte római tanulmányait, s a pápa működése nagy hatást gyakorolt rá. Nem véletlen, hogy XIII. Leó beszédeit és írásait ő fordította le később magyarra, hiszen a pápa megnyilatkozásai az ő „szociális apostoli” működéséhez is vezérfonalul szolgáltak.
Az említett 1891-es kötet előszavában írta a pápáról: „Fölszólalásaiban lelkünk elé lép a megrendítő valóság, hogy a katolicizmusnak nemcsak köze van a modern világhoz, hanem hogy ez a modern világ élettelen tetem, ha a pápaság nem leheli bele a lelket. Az egyház figyelmét egyike sem kerüli el azoknak a nehéz feladatoknak, melyek az események folyamában támadnak, s a fenséges anya termékeny kebléről folyton új kincseket merít az élet szükségletének födözésére.”
XIII. Leó valóban reagált a modern kor minden égető kérdésére. Foglalkozott az ateista, osztályharcot hirdető szocializmussal, az egyházellenes szabadkőművességgel, a szabadossággá fajult szólás- és sajtószabadság problémájával, stb. A pápa nem politizált, az egyház tanítása alapján fogalmazta meg kritikáját társadalmi kérdésekben.
Ahogy egy korábbi körlevelében írta: „Egy kor sem nélkülözheti a vallást, igazságot és igazságosságot; minthogy pedig az Isten ezen legnagyobb és legszentebb érdekeket az egyház őrizetére bízta, képtelenség azt kívánni, hogy az egyház a hamisat, az igazságtalant egykedvűleg eltűrje, vagy abba, ami a vallásnak ártalmas, beleegyezzék.”
XIII. Leó már első körlevelében (Inscrutabili Dei consilio, 1878. április 21.) szólt kora társadalmi bajairól, s leszögezte, hogy az emberiséget sújtó bajoknak, a társadalmi alapelvek fölforgatásának, az erkölcsi törvény, az igazságosság semmibevételének legfőbb oka: az egyház tekintélyének megvetése.
Ebben az első körlevélben írta: „A polgárosodásnak nincsen biztos alapja, ha nem nyugszik az igazság örök elvein s a méltányosság és a jog változatlan törvényein – nincs alapja, ha nem őszinte szeretet fűzi egymáshoz az embereket s nem szabályozza kölcsönös kötelmeiket.”
A százharminc éve megjelent híres enciklika elsősorban a munkások helyzetével foglalkozott, s meghirdette azt a katolikus programot, amelynek nyomán hazánkban is elindult a keresztényszociális mozgalom.
A pápa érvelésében – a Biblia mellett – elsősorban Aquinói Szent Tamás tanítására hagyatkozott, s a nagy egyháztanítóra hivatkozva, őt idézve emelt szót a magántulajdonhoz való jog mellett („A magántulajdonhoz az embernek természetes joga van.”; „A szocializmus alaptétele, mely a birtokot közössé akarja tenni, mindenesetre elvetendő.”), utasította el a szocialisták által hirdetett osztályharcot („Gyökeres hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, kik a két társadalmi osztályt egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák.”), fejtette ki az állam elodázhatatlan szerepét a közjó érdekében („Az államhatalom hivatásánál fogva a közjót tartozik előmozdítani, s minél nagyobb jólét fakad az általános állami gondoskodás folytán, annál kevésbé szükséges a munkásjólétet külön utakon keresni.”).
Az enciklika részletesen foglalkozott a munkaadók és a munkások jogaival és kötelezettségeivel (pl. „A munkát adók legfőbb kötelességei közé tartozik, hogy munkásait ne tekintse rabszolgáknak, tisztelje bennök az emberi méltóságot, melyet keresztény voltuk még megnemesített.”), befejezésül pedig a munkások szerveződéséről fejtette ki az egyház felfogását, s arra buzdította a papokat, hogy püspökeik irányítása alatt „a munkásegyesületekben a lelkek megnemesítésén és művelésén” dolgozzanak”. Mert ez az első, legfontosabb feladat: ahol Isten törvényeit száműzik, ott a romlás, elfajulás lesz az úr, ha azonban „a társadalmi törvényeket a hit szilárd alapjára építjük, akkor mód nyílik a társadalom tagjainak viszonyait helyesen elrendezni, a békés egyetértést és a boldogulást biztosítani”.
A pápa nagyon jól érzékelte a helyzet súlyosságát. A változás helyes útjában két akadály volt. Egyrészt az állam szerepének liberális felfogása, másrészt az osztályharcos szocializmus. XIII. Leó az osztó igazságosság Szent Tamás által megfogalmazott elve alapján vázolta fel a társadalmi béke megteremtésének helyes útját.
A törvényeknek az a kötelességük, hogy kedvezzenek a magántulajdon megszerzésének – írja egy helyütt, majd így folytatja: „A társadalmi fejlődés két osztályra bontotta a polgárokat s nagy űrt támasztott a kettő között. Egyik oldalon a hatalmasok s a nagyon gazdagok pártja, amely az ipart és a kereskedelmet egészen a kezében tartja, s a termelés eszközeit a saját hasznára s javára fordítja, az állami életben pedig jelentékeny hatalmat képvisel. A másik oldalon a gyöngék tömegei, elkeseredett lélekkel és a zendülésre folyton készen. Ha már most a szegény népben fölébresztjük a reményt, hogy ő is szerezhet magántulajdont ezen a földön, akkor a két osztály lassan közeledik egymáshoz és megszűnik a kiáltó különbség a gazdagság és a nyomorúság közt… Másik következmény a föld termésének fokozása. Az emberek nagyobb szorgalmat és igyekvést tanúsítanak, ha a sajátjukon dolgozhatnak. /…/ Ebből folyik azután a harmadik nagy előny. Ahol az ember született, ahhoz a hazához ragaszkodik, s a saját hazáját idegen országért soha nem cserélné el, ha a haza a megélhetéshez szükségeseket nyújtani tudná.”
1991. május 15-én közzétett enciklikájában Szent II. János Pál pápa a száz éves Rerum novarum „újraolvasására” tett javaslatot, hogy fölfedezzük annak gazdagságát, s hogy szemügyre vegyük azokat az „új dolgokat”, amelyek „ahogy mondani szokták, átcsaptak felettünk” (Centesimus annus).
A mai globalizált világban, amely ugyanúgy tagadja az isteni törvények uralmát a társadalmi életben, akárcsak a „fölvilágosult” XIX. század, más formában, új köntösben ugyanazok a gondok vesznek körül minket, mint XIII. Leó korában – ezért is érdemes újraolvasni a Rerum novarumot, hogy fölfedezzük – a szent pápa szavait idézve – „ennek a tanításnak az örök értékét”. Ahogy Prohászka Ottokár egy 1903-as írásában (XIII. Leó pápa püspöki jubileumára) fogalmazott:
„A katasztrófa vigiliáján állunk; hamar értünk oda; nem hiába, gőzzel haladunk. A liberális elvektől okozott bódulásban sokan még nem látják, hogy a szocializmus az aposztázia méregfájának gyümölcse s hogy csak egy kiút van: Krisztus. Carlyle ezt már rég megmondta: Mióta Krisztus eljött, a világ megítéltetett; csak krisztusi alapokon állhat fönn a társadalom. A puritán Carlyle sötét predesztinációjával nem nyújthatott a társadalmi újjászervezésnek elég erős erkölcsi alapokat; de amit Carlyle nem tehetett: megtette a pápa.”
Csak egy kiút van: Krisztus – írta Prohászka; XIII. Leó pápa enciklikájának az üzenete ebben az egyszerű, örök érvényű mondatban foglalható össze.
(Szalay László/Felvidék.ma)
