Gál Piroska 1940. október 5-én született Rimasimonyiban. Földműves családban nevelkedett. Élete során többször melléjük szegődött a szerencse, könyvelőként dolgozott, de elkötelezett a kultúra és a magyarság ügyei iránt. A SZAKC rimaszombati irodájában találkozunk, ahol gyakran megfordul pályázati és rendezvényszervezési ügyekben. Most épp a Csemadok-tagsági bélyegeket árulja a városban, s így ejti útba a Daxner utcai épületet, ahol klubja, a Wass Albert Nyugdíjasklub is ülésezik hetente. Mindenbe szeret aktívan bekapcsolódni, szerény, halk szavú. Nem keveredik vitába senkivel, de határozottan kiáll a véleménye mellett. 2021-ben ő kapta a Pogány Erzsébet-díjat.
Mit mondana el a szülőfalujáról?
Simonyi eléggé összetartó falu volt. Az emberek összejártak, nem úgy, mint most, amikor széthúznak a népek. Régen még úgy volt, hogy esténként átjöttek, fontak, szőttek. Állatokat tartottak. Nekünk is volt lovunk, disznónk, csirke meg liba, kacsa is.
Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára?
Nekünk nagyon szép volt. Két közeli barátnőm volt, az egyik sajnos már meghalt, de a másikkal még most is tartom a kapcsolatot. Felhívom, vagy Simonyiban meglátogatom. 1947-ben, mivel apukám földműves volt és nagy magyarnak tartotta magát, minket ki akartak tenni.
Akkor megélték a kitelepítés borzalmait?
Majdnem. Már meg is volt a papír, Magyarországra, Miskolc mellé kellett volna mennünk. De szerencsétlenségben történt a szerencse. Ősszel a kukoricát hordta haza apukám az ökrös szekérrel, s ahogy felült a bakra, lecsúszott róla és a kerék keresztülment a combján, így kórházba került. Ezek a hajcsárok fel akarták tenni a mentőre, s úgy elvinni, de a főorvos nem engedte. Így maradtunk Simonyiban. Hál’ Istennek apukám nagy sokára, de meggyógyult.
Az iskoláit hol végezte?
Öt osztályt Simonyiban jártam. Az első osztályt szlovák iskolában kellett kezdeni, mert akkor csak az nyílt. Zsolna vidékéről jött a tanítónő. Nedobovának hívták, fiatal volt, nagyon félve jött, hogy a magyarok mit szólnak majd hozzá. De nem kellett aggódnia, mert Simonyiban nem volt olyan nagy gyűlölet, hogy bántották volna. A hatodik osztályt Rimaszombatban a polgáriban folytattam, volt itt egy távoli rokonunk, náluk laktam, mert Feledre rossz volt a közlekedés. Volt úgy, hogy traktor húzta a pótkocsit, s azon jártak az utasok. Hetedik-nyolcadikra visszakerültem Feledbe, akkor már jobb volt a közlekedés. Az osztályfőnököm azt akarta, hogy menjek pedagógiára vagy Fülekre a gimnáziumba, de 1955-ben nyílt Rimaszombatban a kereskedelmi, ahová szerencsére felvettek.
Szerencsésen be tudta fejezni a középiskolát?
Már a harmadik osztály végén a Simonyi Helyi Nemzeti Bizottságtól küldözték a levelet, hogy engedjenek el, mivel apukám nem akar beállni a szövetkezetbe. Több levelet is küldtek, be is hívatták a szüleimet. Bementünk az igazgatóhoz megbeszélésre, aki azt ajánlotta, írjuk, hogy mivel nem tavasszal van a mezőgazdasági munkák befejezése, hanem ősszel-télen, engedjék meg, hogy leérettségizzek. Így sikerült az iskolát befejezni, de két évig nem engedtek elhelyezkedni.
Hogyan és hol kapott a későbbiekben munkát?
1962-ben kaptam állást Darnyán a helyi szövetkezetben mint könyvelő. Ott voltam kilenc évig, amikor egyesítették a három szövetkezetet: a simonyit, serkeit és a darnyait, s megváltoztak a körülmények. Viszont a járáson is tudták, hogy jól dolgozom. Egyszer a főellenőrrel találkoztam, aki elvitt Guszonára, s úgy mutatott be a szövetkezet elnökének, mint az új könyvelőjüket. Nagyot néztem, hiszen meg sem kérdeztek, 1973 január végétől két évig ott dolgoztam, mint főkönyvelő. Majd 1975-ben a guszonai szövetkezet egyesült a szabadkai állami gazdasággal, s hozzájuk kerültem. Megkedveltek, lakást adtak 1982-ben, 1989-ben még példás dolgozó kitüntetést is kaptam a mezőgazdasági minisztériumtól. Ennél a cégnél annak megszűnéséig, 1996-ig dolgoztam, innen nyugdíjaztak.
Végül a munkának köszönhetően került Rimaszombatba?
Sokat kellett utaznom. 1973-ben megszületett a lányom, az édesanyám besegített, így dolgozhattam. A rimaszombati lakás megszerzésére szívesen emlékszem, azóta is ott lakom. Ez is olyan hirtelen jött, szóhoz sem tudtam jutni. A születésnapomat ünnepeltük, amikor a feletteseim bejelentették, hogy csak a kérvényt kell megírnom, s megkapom a lakást. Nagy becsületem volt a munkahelyemen is.
(Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma)
Hová vezethető vissza az elköteleződése a magyar ügyek iránt?
A magyarságomat az apukámtól tanultam. A Szabad Európát hallgatta, sajnos nem érte meg, mert 1978-ban meghalt, de mindig azt mondta, hogy ez a rendszer meg fog változni, az nem lehet, hogy a kommunista párt hatalmon maradjon. Az MKP-hoz való kapcsolódásom akkor kezdődött, amikor a lányom Komlósy Zsolt irodájában dolgozott. A választóbizottságokba kerestek embereket, engem is beválasztottak, s Mezőtelkes városrészbe helyeztek, azóta is, minden választás alkalmával a választóbizottságban vagyok.
És a Csemadok-tagsága hol kezdődött?
Az még otthon Simonyiban 1961-ben. Elég jó csapat volt, színdarabokat tanultunk, előadtunk. Akkor Varga Lajos bácsi, Molnár Pelle Beáta nagyapja vezette a Csemadokot, aztán Bőd Viktor bácsi, aki nagyon aktív volt, még Brünnbe is elvitt bennünket. Eleinte még csak tag voltam, aztán később pénztáros lettem. 1982-ben igazoltam át Rimaszombatba, a tagsági könyvemet Mács Zoli bácsi írta alá.
Hogyan emlékszik vissza a Csemadok-tizedesi megbízatására?
Egy évzáró gyűlésen Danis Tamás tanító bácsi is ott volt, s szólt nekem, hogy elvállalnám-e a Csemadok tagsági díjainak beszedését. Akkor még nem sok tag volt a Nyugat lakótelepen, s a városban többen is szedték. Azóta elhunytak, s mára az egész város rám maradt, úgyhogy most 290 személynek árulom a tagsági bélyeget, kivéve az Akasztó-hegyet.
Emellett más aktivitást is kifejt, mert a szórólapokat is kihordja, minden rendezvényen ott van.
Igen, a meghívókat is kiviszem, alkalmanként 120 szórólapot. S amikor választások vannak, akkor az MKP szórólapjait is kihordom. Minden alkalommal a lányommal házról házra járunk, mint aktivisták. A magyar rendezvényeken majd 40 éve mindig ott vagyok.
A cserkészet mikor jött az aktivitásaihoz? Gyakran látni a rendezvényeken cserkész nyakkendőben is.
Öregcserkész 2007-ben lettem. A nyugdíjasklubba jártam Tamás Ilonka néni idejében, s ide járt Ujj István is, ő volt az öregcserkészelnök, s beszervezett. Akkor Tamás Anikó volt a pénztárnok, s mikor ő meghalt, akkor az öregcserkészek pénztárának a vezetését is rám bízták. Úgyhogy nem tudok a pénztől szabadulni.
Említette a klubot. Mikortól és hogyan zajlik itt a magyar nyugdíjasok klubélete?
Amikor ezt az épület, s benne a Magyar Közösségi Ház elkészült, akkor itt megalakult a magyar nyugdíjas kör 2002-ben. Tamás Ilonka néni vezette, aztán pár évig Habodás Éva Mária, de ő megbetegedett, s Ilonka néni rám ruházta a klub vezetését. Pár éve éppen a Szövetség a Közös Célokért társulás segítségével hivatalosan is bejegyezték a kört, Wass Albert Nyugdíjasklub lettünk, s pályázatokat adunk be. Segítenek az MKP-ban és a Tompa Mihály Központban is. Sikerült kapcsolatot teremteni Tiszaújvárossal, aztán később Parasznyával is. Utóbbiak sajnos már szétestek, de felvettük a kapcsolatot a salgótarjániakkal is. Minden héten keddi napon szoktunk összejárni kettőtől négyig. Felolvasom az eseménynaptárt, beszélgetünk, megünnepeljük a születés- és névnaposokat.
A református templomot is mindig felkeresi, presbiterként is tevékenykedett.
Hat évig voltam presbiter. Édesapám is presbiter és egyházfi is volt. Én is mindig eljártam becsületesen a gyűlésekre, pár éve még csereismeretségre is szert tettünk németországi gyülekezeti tagokkal, még ma is tartjuk a kapcsolatot. Én leírom magyarul, a lelkészi hivatalban meg lefordítják németre. Karácsonykor csomagot küldünk egymásnak. Presbiterekként sokat dolgoztunk a Csillagház felépítését követő takarításon, köszönetként kaptunk egy emlékplakettet.
A szabadidejében mivel foglalkozik, mi a hobbija?
Valamikor a kézimunkázás volt. De mindig több a munkám, rosszabb, mint mikor munkába jártam, mert akkor hazamentem, s délután volt időm. Most már mindenre több idő kell, ezért ritkán érek rá kézimunkázni. Viszont nagyon szeretek sütni, gyakran készítek túrós lepényt.
Hogyan fogadta a hírt, hogy egy ilyen elismerésben részesül?
Amikor Auxt Ferenc elmondta, szóhoz sem tudtam jutni, s csak azt kérdeztem, hogy miért pont engem? Annyit válaszolt, mert megérdemled. Vegyes érzések vannak bennem, mert ilyen díjátadáson még nem voltam. 2018-ban az MKP-ban, a megalakulásának 20. évfordulója alkalmából Hűségdíjat vehetettem át Dunaszerdahelyen, s most itt lehetek Komáromban. Nagyon jó érzés az embernek, amikor a munkáját elismerik.
S ha jobban bele kellene gondolni, az aktivitásait miért tartja fontosnak?
A magyarságért. Sajnos ma már nagyon sok magyar nem is tartja magát magyarnak, de én azokat nem tudom megérteni. Ezek a dolgok dühítenek. Én a lányomat sem adtam szlovák iskolába, s mind a három unokám magyar iskolát végzett. Aki tud, az tud magyarul is. Nem azt mondom, hogy ne tanulja meg a szlovák nyelvet, de a magyar irodalom és a történelem nagyon fontos a magyarnak, mert abból kell kibontakozni, s ezt csak a magyar iskolában kapja meg az ember. Amikor választások előtt házról házra járok, akkor rávilágítok, hogy tartsunk össze, hiszen magyarok vagyunk.
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
