A szent hét vagy nagyhét eseményei között szentségi, tiszta magaslatot jelent a jeruzsálemi felház, ahol Jézus tanítványaival elfogyasztotta az utolsó vacsorát, népe szokása szerint a páskavacsorát. Pénteken erre már nem lett volna módja. Szó szerint búcsúvacsora volt ez. Meg sokkal több is ennél.
Az Ő utolsó vacsorája a keresztyénség történetének első úrvacsorája volt. Ezért lelki magaslati pont ez. Sokkal messzebbre mutat, mint a felház vagy az ünnep magaslata a hétköznapokkal szemben.
Az Ige tudósítása nyomán (Máté 26,17-29; Márk 14,12-25; Lukács 22,7-23; János 13,21-30) mai csendpillanatainkban fogadjuk be az akvarell látványát, amit az utolsó vacsoráról a hívő művész, James Tissot egy évszázada alkotott a Szentföldön. A festmény eltér a klasszikus képek szerkezetétől. Itt az Úr Jézus kenyeret osztó keze előtt térdepelnek a tanítványok. Felénk eső oldalon az asztal nyitott. Még van hely. Oda hív, vár Jézus Téged, engem. Legyen nagycsütörtöki megérkezésünk sákramentumos kezéhez!
Jézus maga az élő sákramentum
Döbbenetesen sok minden árad az események fő sodrával párhuzamosan a nagyheti Jeruzsálemben, az Igében és a szívünkben. Az első, amit észrevehetünk az Igében: minden óramű pontossággal elő van készítve és tervszerűen történik. Nem véletlenül, esetlegesen. A mennyei Atya öröktől fogva elrendelt menetrendje szerint.
Az evangéliumok egységesek abban, hogy Jézus beküldi a városba Pétert és Jánost. Szól arról, hogy egy korsó vizet vivő férfi jött velük szembe, aki elvezette őket a szállásra, egy nagy emeleti terembe, ami készen állt. Ott kellett elfogyasztani a vacsorát. Minden úgy volt, ahogyan Ő megmondta nekik (Márk 14,12-25).
Ez az utolsó vacsora, ami az egyház első sákramentuma és sakramentális közössége lett, a mennyei Atya elrendelő, gondviselő providenciájából, előrelátásból terült meg. Az Atya volt Fiának és a tanítványoknak a vendéglátója. Micsoda titok!
Amikor megérkeztek, hogy a pászkavacsorán, az egész nép ünnepi szokása szerint örvendezve együtt legyenek, megtörténik a nagy átváltozás, ami minden emberi értelmet felülhaladott. A kovásztalan kenyeret és a bort Jézus egészen más dimenzióba emelte. Valójában a misteriumfideitől, a hit titkától nem járunk messze, ha így fogalmazunk: ott, azon a nagycsütörtök estén, a jeruzsálemi felházban maga Jézus állt meg tanítványai ellőtt mint élő sákramentum, s olyat cselekedett, amivel amíg ember él a földön, jelképesen Őreá emlékeznek.
Maga a Jézus-kenyér, akinek teste másnap, nagypénteken a kereszten odaadatik Istennek és a világ megváltásának, nyújtja teste jelképét. Maga a Jézus-ital, az élő forrás, akinek vére másnap a kereszten kiontatik a bűnök bocsánatára, lemosására, saját kezével adja önmaga vérének jelképét a tanítványoknak.
Abban a pillanatban, amikor ezt megteszi, bekövetkezik a legtitokzatosabb átváltozás, hiszen a kenyér többé nemcsak eledel, hanem szentség lesz. Azzal, hogy kezébe veszi a kenyeret, áldást mond, megtöri, odaadja a tanítványoknak és ezt mondja: vegyétek, egyétek, ez az én testem.
Áldásmondó szent szavától lesz a kenyér sákramentummá. Majd vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle, s Jézus ezt mondta: ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik. Hálaadó szent szavától, kezéből elvehető volta miatt lett a bor sákramentummá.
Amíg világ a világ, addig az úrvacsora csak ott és annak lesz szentséggé, bocsánatot, megtisztulást, megújulást munkáló sákramentummá, ahol átéljük: ma is, mi is az Ő kezéből vesszük a kenyeret és a bort lelkiképpen, az Ő hálaadását és áldását hallhatjuk meg belső templommá formálódó lelkünkben.
Így lesz mély erővel és valóságosan a sákramentum a legszentebb Jézus-, és Isten-közösség jelévé és személyes eseményévé az életünkben. Így lesz a kiengesztelődés, az Istennel történő megbékélés szentségévé.
Így lesz Jézusnak és nekünk is mindenfajta magány, egyedüllét, magunkra hagyatottság ellenszere, sőt a szentháromságos istenközösségbe oltás, illesztés drága és páratlan eszköze. Szolgálatom évtizedei alatt sok száz alkalommal volt lehetőségem osztani az úri szent vacsora jegyeit. Valamennyi alkalommal könnyes szemmel, megrendülten vették sokan a szent jegyeket.
Ma már tudom, hogy mindenki a maga módján és hitének állapota szerint élte át ezt a szent misztériumot, érezte meg a drága Jézus kezének mozdulatát, hallotta megbékélésre hívó szavát, vette áldását, és indítva érezte magát a hálaadásra.
Lépj közelebb az Ő asztalához! Ma is ott a helyed.
Isten-magány – de túlerőközösségben, hármasságban
Az úrvacsora Igéit, a nagycsütörtök esti jelenetet kemény mozzanatok előzik meg és kísérik. Előtte árulja el Őt Júdás, aki 30 ezüstért tette a dolgát, amivel saját végzetét indította el. Az utólagos lelkiismeret vádolta.
Próbált volna szabadulni szörnyű tettétől. Hiába vitte vissza az árulás bérét, az ártatlan vérét – ószövetségi mérték szerint a szemet szemért – nem tudta lemosni magáról.
Nagypéntekre virradó éjjel Jézus tanítványaival az Olajfák hegyén van, készülve imában a Gecsemáné kert fáinak oltalmában a keresztdrámára. Gyötrődésében, rettegésében próbálta volna magától távol tartani.
Annyit kért a tanítványoktól, hogy imádkozzanak, virrasszanak vele. De ők aludtak. A legnagyobb drámában magára maradt. Isten-magány a kert homályában. Mégsem egyedül, mert az Atya vele volt. Rámaradt arra a világokat alkotó, hordozó, roppantó monumentális túlerőközösségre, ami földre jövetele előtt, ittléte alatt és visszatérése után is éltette: a szerető Atya, a szerető Lélek hármas kötelékébe.
Otthontalanul is otthonteremtő
Az utolsó vacsora jelenetében van egy szó, ami megüti a belső hallásunkat: szállás. Az utolsó vacsorát és a világtörténelem sorsfordító első sakramentumát nem a saját házában, otthonában fogyasztotta el Jézus.
Születése is idegen szálláson történt. Még a virágvasárnapi bevonuláskor is másé volt a szamárcsikó. Miként a sír is, amibe időlegesen szállást vett. Döbbenetes, nem? A bűn vaksága és kiforgató, otthontalanító ereje!
A madaraknak volt fészkük, a rókáknak barlangjuk, csak az Emberfiának nem volt hová lehajtania fejét. Nem volt hely, csak szállás, de volt Valaki, az Atya, Akinek mindig is végtelen szeretetmelegében otthon volt. Abból csak testileg lépett ki, lelkileg soha. Ő, aki övéihez jött, övéi nem fogadták be.
Otthont teremteni jött a bűn miatt földönfutó embervilágnak. Sikerült. Velünk az anyaszentegyház, a látható, de még inkább a láthatatlan, amelyik Isten szentháromságos szeretetével, közösségével anyai gyengédséggel, figyelemmel és tapintattal segít otthonosabbá tenni a földet. Jézusért, Őáltala, dicsőségére.
Gyere, menjünk oda az Ő asztalához. Legyünk Őnála otthon, maradjunk áldó kezei alatt.
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
