Amikor a magyar miniszterelnök megszólal, borítékolható, hogy visszhangja lesz annak. Mindegy, hol mondja, Budapesten,Tusványoson vagy Bécsben, az is mindegy, hogy mit mond (többnyire úgysem értik, vagy legalábbis nem akarják érteni), a posztkommunista és posztfasisztoid neoliberálisok automatikusan rángógörcsöt kapnak, levegőért kapkodnak, demagóg diktátort emlegetnek.
Holott Orbán szemléletével lehetne vitatkozni, jó is volna, ha azt tennék, csak az a baj, hogy nem vitatkoznak vele, hanem mondandóját kiforgatják, féligazságokkal tűzdelik meg, aminek következtében olyanokat tulajdonítanak neki, amit nem mondott, majd a lehető leghangosabban hisztériáznak evégett. Márpedig ez nem vita.
Legújabban az a hisztéria kiváltója, hogy Orbán a „faj” fogalmát, kifejezését használta. Hogy ez mit jelent a magyarban, utánanézhető az értelmező szótárban (föltéve, hogy veszi valaki a fáradságot, sőt magyarul is tud), elég utalni arra, hogy jelentése többféle. Igen ám, de ezek a nyugati posztkommunista/posztfasisztoid agyalók ebben kizárólag a holokausztot értik. Nem tudni, megmagyarázható-e ezeknek a megszállott Orbán- és magyarfóbiás gondolkodóknak (hm: minek nevezzelek?), vajon mi a jelentésbeli különbség. Mert ez már részükről amolyan bevett szokás: bármilyen kifejezést használsz (a legalkalmasabbak azok, amelyeknek több, vagyis kiforgatható, félreérthető értelme lehet), azt a saját fóbiájuk szerint értelmezik – értsd: a maguk dicső nagyságuk bizonygatására és a magyarok lebunkózására.
Ez olyan politikai nyelvészkedés, rém gyümölcsöző. Például a „fekete” kifejezés is ilyen tabu. Ha azt mondod, hogy fekete, gondolhatsz ugyan a sötét éjszakára, vagy akár a nevezetes űrjelenségre, ők akkor is sértést hallanak, rasszizmust.
Dehogy négerek a fekete bőrűek (furcsa mód a fehér bőrűeknek szabad fehérnek lenniük), és már végképp nem niggerek, mert az mégis más, amennyiben érteni tetszik a finom különbséget, ezek ugyanis Amerikában afroamerikaiak (mintha valami más faj lennének – na, ez is érdekes, nemde?), Európában pedig afrikai gyökerűek, mert az, úgy tűnik, sokkal magasztosabb meghatározás, sőt megtisztelő.
Persze van több kiforgatható fogalom. A „faj” azonban talán a legjobban használható e „nemes” célokra. Azért, mert a nácik azt használták az emberek megkülönböztetésére (a zsidókra, ha valaki nem tudná), ilyen alapon filozófiai „magaslatokba” emelték ezt a beteg fölfogást, hogy okuk legyen a tömeggyilkosságra. Nem védeni akarom a nácikat (nincs rá semmi ok), de nem ők találták ki és nem ők alkalmazták elsőként ezt.
Gondoljunk csak a törökökre: nemzeti hősük Musztafa Kemal Atatürk vezetésével „csak” a (mai Törökországhoz, főleg nyugati részén élő) görögöket gyilkolták halomra. Meg az örményeket és a kurdokat – őket például nem faji okokból (isten ments!), hanem mert szerintük azok terroristák. Mintha a terroristákat csak úgy szabadon le lehetne vadászni, mint a nyulakat (ez egyébként bevett nézet: máig többen úgy gondolják, hogy akit kineveznek terroristának, azt gond nélkül le lehet puffantani, sőt, hogy az demokratikus, még ha lepuffantás helyett „megfelelő demokratikus” kifejezést használnak).
Úgy tűnik, a németek, azaz inkább a politikusok, világnézettől független véleményformálók nagyon is azonosultak a nácikkal, mert most tűzön-vízen át bizonygatni akarják, hogy ők bizony demokraták, aki pedig a „faj” kifejezést használja, az demokrata nem lehet, mivel az fasiszta. Ezeknek a fajról kizárólag a zsidók és a holokauszt jut eszükbe, mintha terheltek lennének (vagy olyan rossz a lelkiismeretük?). A II. világháború után ezt el is fogadtatták a világgal, keleten-nyugaton érdeke volt az mindenkinek. Most pedig sikeresen fölélesztik ezt az ítéletet a mondvacsinált politizálgató nyelvészkedők.
Érv ugyan nincs, becsületesen érvelni e témában nincs is mivel, vádnak viszont kiváló: ha azt mondod, hogy fekete, akkor biztosan rasszista vagy. Ha azt, hogy faj, akkor fasiszta.
A nagyokosok neoliberális világában sűrűn mondják és teszik ezt demokrata álruhában, élükön az elhivatott elithisztiző Verhofstadttal. Ő nem csak hisztizik, hanem meg is sértődik, szerinte minden rendelkezésre álló eszközt (vajon mire gondolt?) be kell vetni a magyarok „érdekében”. Mert Magyarország rossz útra tért (ő csak tudja!).
Mi lenne, ha gondolkodása s cselekvése forrásait végre önmagának fedezné föl? Nyilván semmi. Az ilyeneknek nincs szégyenérzetet fölismerő képességük.
(Aich Péter/Felvidék.ma)