Nagyon szépen kérem azokat a karakán magyarokat, akik tűzön-vízen át kitartanak, hogy a cikk elolvasása után ne azzal jöjjenek, hogy bezzeg ők mennyire kitartanak a sok gyenge jellem meg nem, hanem nézzenek szét a saját környezetükben és keressék meg azokat a rokonokat, ismerősöket, akik az alábbi sorok szerint, a leírt életkörnyezeti hatások, és a sikertelen felvidéki magyar politizálásunk miatt lettek magyarból szlovákok. Akkor talán könnyebb lesz megérteni az alábbiakat.
Tisztázzuk a legelején, ez az eszmefuttatás nem a leírt embertípust bírálja, ellenkezőleg, rajta keresztül írja le azt a helyzetet, amiben a felvidéki magyar átlagember napi szinten kénytelen élni.
A legfontosabbat tehát szögezzük le előre: a magyar élettér beszűkülése a szülőföldünkön az eredője minden bajunknak, és a magyar életterünk tudatos bővítése az egyedüli lehetőségünk minden bajunkra. Ezt kell elkezdenünk, tudatos, tervezett munkával, bár a jelen állás szerint erre nincs akarat a felvidéki magyar közéletben.
Az alábbi élethelyzetek túlnyomó többségét a valós élet hozta, ebből gyűjtök most ide egy csokorra valót.
Amikor megszületsz és édesanyád az örömfájdalmai közepette bemondja az orvosnak a nevedet, hogy például Gergely, akkor az első trauma, ami érhet anyát és gyermekét, hogy az orvos cinikusan visszakérdez: ez meg milyen név!? A születésed pillanatában már szembesülsz azzal, hogy te egy számkivetett valaki vagy egy idegen világban. Ráadásul az orvos valamikor magyarnak született, csak azóta ő is szlovákká vedlett és így alázza a saját fajtáját. Ahogy Fábry mondja, „kis tapssal innen indulunk”. Hát nem egy könnyű rajtpozíció.
Aztán a születésed után pár nappal megjelenik az életbiztosítási ügynök a kapuban és széles profitéhes vigyorral az arcán megkérdezi, hogy itt lakik-e a kis újszülött Gregorko. Ha tökösek a szüleid, akkor kikérik maguknak ezt az önkényes névváltoztatást és elhajtják a bánatba az ügynököt, ha nem tökösek, akkor hagyják a folyamatot folyni abban a mederben, amibe a bennünket körbevevő szlovák világ terel bennünket, s belenyugszanak, hogy akkor maradjon azon a keresztlevélen a közösen megálmodott Gergely helyett Gregor, aztán majd mi úgyis Gergőnek fogjuk őt hívni, hiszen mennyi Alžbeta, Zuzana, Alexander, Ludovít van a családban, akik amúgy meg a családi és ismeretségi magyar körben Erzsébet, Zsuzsi, Sanyi, Lajos névre hallgatnak.
Itt akkor álljunk meg egy pillanatra, mert ez egy fontos helyzet.
Mi, határon túli magyarok, kényszerűségből tulajdonképpen kettős életet élünk. Egyik életünk, a magyar életünk, amelyet befele élünk meg, a másik pedig az állam által ránk kényszerített idegenszerű életünk, amelyben már nekünk kell megfelelnünk az állam diktálta feltételeknek,
és aminek a téma szemszögéből az a lényege, hogy te az állammal való kapcsolatod során lehetőleg egyáltalán ne legyél magyar, a mi esetünkben a Felvidéken, hanem legyél szlovák.
Aztán ha szerencséd van és van magyar óvoda és iskola a környéken, ahová a szüleid (jobb esetben) beíratnak, akkor az alapiskola végéig egy magyar burokban élsz, bár gyermekként is megtapasztalod már egy-két élethelyzetben, hogy te kisebb, kevesebb, sőt rosszabb vagy itt Szlovákiában, mert magyar vagy. Elég, ha rád mordul egy felnőtt a buszon, hogy ne beszélj magyarul a társaddal, vagy elég, ha a boltban valamit hibásan mondasz szlovákul és gúnyosan kinevetnek, ezek mind olyan apró traumák, amelyek az érzékeny gyermeki lelket úgy megsebzik, hogy ezek a sebek aztán végigkísérik az életét, és ehhez viszonyítja a további döntéseit felnőtt élete során.
Aztán gimis, majd főiskolás leszel, vagy „csak” középiskolás, de a bulikban, a focimeccseken már szembejön párszor a „kurva magyar” üdvözlés, rosszabb esetben beleszaladsz egy verésbe,
ami szintén mélyen lerakódik a lélekben, mert hiszen magyarként kaptál, és azért kaptál, mert magyar vagy.
Kaptál, tehát vesztes vagy. Az „ami nem öl meg, az erősít” dumát hagyjuk meg a napi Coelho-rovatnak a világhálón, ugyanis terapeuták a megmondhatói, hogy a traumák nagy része nem erősíti, hanem gyengíti az embert, főleg, ha fiatal.
Aztán felnőtt leszel, és addigra már konfrontálódtál pár éles helyzetben, persze ha a nyelvhatáron, vagy a szórványban élsz, van egy csomó szlovák haverod is, hiszen az utcán, a kocsmában, a klubokban vegyesen éled az életedet. Amúgy azért nem barát a szlovák haverod, mert a baráttal lehet őszintén beszélned, de egy szlovák ismerős előtt, ha elmondanád, hogy te a szíved mélyén azt szeretnéd, ha Magyarországhoz tartozna a szülőfölded, akkor a szlovák utána már a haverod sem lesz, nem hogy a barátod, hiszen ő ezeket a gondolatokat elítéli, mert úgy érzi, hogy ezzel az ő életét veszélyezteted.
Az életed folyamán aztán jobb esetben nem szerelmesedsz bele egy szlovák lányba, mert onnantól kezdve a te magyar életed folytatása gyakorlatilag reménytelen, ugyanis a vegyes házasságok 90%-ában a magyar fél adja fel a nemzetiségét, és a családból, a gyerekekből szlovák lesz. Ez a való világból gyűjtött statisztikai arány.
Jobb esetben tehát magyar a feleséged is, de mindkettőtökben ott vannak azok a fent említett gyerekkori lelki sebek, amelyek azt sugallják neked, hogy te nem akarod, hogy a gyereked is megélje ugyanezeket az élethelyzeteket, hiszen – és most jön a lényeg! –,
a magyar élettér továbbra sem bővült az életed során, továbbra sem tudtok a magyar nyelvvel érvényesülni a hivatalokban, a rendőrségen, bíróságon, egyáltalán bárhol, ahol az állammal lépsz kapcsolatba,
és most ne számoljuk ide a helyi hivatal titkárnőjét, akinél egyszer egy évben befizeted az ebadót és magyarul beszélgettek, mert ennyivel ki is merül a helyi hivatalos magyar kommunikáció, mert az ingatlanadó-bevallási ívtől kezdve az építkezési engedélyig már helyben is mindent csak szlovákul kapsz.
Egyszóval, ha az általad is megválasztott politikai képviselet képtelen volt az életed során számodra kedvezőbb magyar feltételeket biztosítani a magyar élettered bővítésével, akkor te márpedig nem fogsz helyettük napi szinten felmászni a barikádokra, mert egyrészt semmilyen eszközöd nincs a helyzet megváltoztatására, másrészt meg azt mondod jogosan, hogy de éppen ennek a harcnak a megvívására küldtem a csatába a politikusomat, aki megalkudott, kapitulált, eladta a magyar puskaport, mindent csinált, csak azt nem, amiben megegyeztünk a sokadik kampány során.
Ilyenkor aztán csendben feladod és váltasz. Először nyelvet, aztán menüt a telefonodban meg a laptopodban és már átáll az agyad a rutinszerű szlovák nyelvre. Ezután jön az identitás. Már helyi szinten sem érdekel a Csemadok-tagság, meg ilyenek. Marad a buliban való kurjongatás. Egy „načo pôjďem domov“ sima szlovák mulatós, egy „utcára nyílik a kocsmaajtó” fordított magyar műdal. A pálinka meg lehet akármilyen nemzetiségű, csak hasson, addig se kell a valós életedben élned.
Hát ilyen „egyszerűen” megy ez, pedig mindezek ellenére, rajtad nem múlik még most sem,
benned még most is ott van a kurázsi, csak jönne már az utca végén egy erős csapat, egy dallal, hogy te lásd az értelmét csatlakozni hozzájuk, mert a véred hajt még így is, mert igenis magyarnak szült az anyád,
és csak az a magyar erő jönne már, hogy együtt lehess újra bátor, mert vissza akarod fordítani azt, amikor kaptál és vesztes lettél tini korodban!
Ó nem, nem akarsz te visszaütni senkinek, csak szeretni szeretnéd a fajtádat, mert azt a szeretetet az anyatejjel szívtad magadba. Csak magyarként nyerni szeretnél már egy nagyot, itt a Felvidéken.
A magyar életteredet szeretnéd megnyerni a többiekkel együtt.
Vajon megadatik-e ez még neked az életben, neked, tévelygő felvidéki magyarnak? Olyan gyönyörű őszi idő van kint, lobognak a zászlók a szélben…
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
