Az Istentől megtervezett és kivitelezett váltságmű kiábrázolható, megjeleníthető a lelki parabola mértani formájával. Az alászállás és a felemeltetés tökéletes és teljesen megvalósított szent eseménysora elvégeztetett. Protestáns szóhasználat szerint a mennybemenetel, katolikus szóhasználatban az áldozócsütörtök kifejezés mögött tökéletes életmű képződik meg bennünk az újszövetségi igék és tudósítások nyomán.
Lelki parabola
Amit ünnepelünk, az nem az ünnep, hanem Az, Akiről az ünnep szól. És ma ünnepelnek piros betűs ünnepnapként Svájcban, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Grönlandon, Haitin, Indonéziában, Izlandon, Kolumbiában, Lichtensteinben, Luxemburgban, Madagaszkáron, Namíbiában, Hollandiában, Norvégiában, Svédországban.
Különlegesség, hogy a két protestáns zeneszerző, Johann Sebastian Bach Himmelfahrt Oratoriumot, mennybemeneteli zeneművet komponált, rokona, a hamburgi Carl Philipp Emanuel Bach pedig egyenesen összekapcsolta oratóriumában húsvéttal a mennybemenetelt. Okkal-joggal, mivel a lelki parabola felszálló ága a feltámadással indul, és a mennybevitel befoghatatlan távlatosságával, a mennyei Jeruzsálem, és a királyi trónus felé szárnyaló végtelenségével marad mindörökre nyitott.
A művészetben, főként a képzőművészetben 400 körül indul meg a mennybemenetel ábrázolása, két típusban: 1. A késő-antik megdicsőülés-képek mintájára a bizánci művészetben alakult ki a mandorlás/dicsfényes ábrázolás. A trónon ülő, ritkán álló Krisztust dicsfény veszi körül és angyalok emelik/kísérik az égbe. E képeken legtöbbször Mária is jelen van. A Nyugati Egyházban is előfordul, legtöbbször timpanonokban (Chartres, 1145). – 2. Krisztus az égből feléje nyúló istenkezet megragadva emelkedik a mennybe.
Ha a spirituális parabolát szívünkbe és tekintetünkbe véssük, azt látjuk, alászálló részében, karácsonykor Jézus fentről szállott alá, áldozócsütörtökön alulról, lentről felemeltetett.
Karácsonykor az Atya szeretete helyezte el Őt a végesség világába, áldozócsütörtökön az atyai kéz emelte Őt vissza az örök mennyei hajlékba.
Ez a mai nap az atyai tökéletes alkotás ünnepe is, amikor Jézus beteljesedett életművéért, a személyes és a kozmikus váltságmű következetes megvalósításáért áldjuk Istent. Az Ő atyai munkája nem maradt félbe, nem torzót alkotott, bár a bűn és engedetlenség, a totális romlottság (corruptiototalis) és minden isteni jóságnak fénytörést okozó, sőt a halált hordozó hitetlenség mélységeibe engedte alászállni azt, aki „az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 1,11).
Ezért az alászállás merészségét és halálos kockázatát is vállaló atyai előrelátásért, angyalseregei oltalmáért ma is magasztaljuk mindenek Teremtőjét és megváltásunk elrendelőjét, mert „mind jó, amit Isten tészen, Szent az Ő akaratja”.
Nekünk családilag is különös nap ez. Hiszen páromat, Röhrig Klaudia lelkésznőt ezen a napon szentelték fel a svájci Bázelben lelkésszé, a Münsterben, ahol édesapja tarthatta a felszentelési igehirdetést. Röhrig Gottfried Gyula tudós tiszteletest pedig ezen a napon iktatták be a bácskai Vrbas lelkészi tisztébe, majd 40 éve ezen a napon fejezte be földi szolgálatait. Mindezért legyen áldott Urunk, Istenünk mindörökké e többszörösen is szent napon.
Ma a Fiú áldozatosságát és vonzásának egyetemes erejét is felismerhetjük
Mielőtt a Lélek kibontaná az Ige segítségével lelki szemeink előtt a mennybeemeltetés egyes mozzanatait, mozgástörvényeit Lukács 24,50-53 alapján és Kálvin genfi prédikációja nyomán, mélyedjünk el Isten Lelke vezetésével a János 12,32 üzenetében. Jézus mintegy mennybevitelének, az egész váltságműnek előre bejelentette menetrendszerű valóságát. A viadolorosás hányattatások előtt, a földbe vetett búzaszem példázatához kapcsolódva így fogalmazott: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket”.
Azaz: Jézus egész alászállásának, a karácsonyi, majd a kereszthalálos és feltámadásos húsvéti és az „áldozócsütörtöki” nagy műnek ez a végső célja: „magamhoz vonzok mindent”.
Vannak angol magyarázók, akik mennyei mágneshez hasonlítják ennek az Igének az Urát, akinek a vonzása egyetemes. Az eredeti görög pantas (latin omnia) szó jelenti azt, hogy mindent, az egészet, mindenfélét. Tehát az egész teremtett világot mennyei és egyetemes vonzásába vonja Jézus Krisztus, a parabola végtelen nyitottságával. Földet és eget, a fizikai eget is mennyei és isteni erőterében tartja, a lefele rántó végesség és halál, bűn gravitációjával szemben a mennyei gravitációt, az üdvösség, az örök élet, a megszentelődés, az emberhez, mert Istenhez méltó élet, a tisztelet és a megbecsülés egyetemes kultúrája felé.
Jézust az Atya fiúi engedelmességén keresztül tartotta alászálló és felemelő útján vonzásában, nem engedte lebegni a súlytalanság vagy emberi-történelmi bizonytalanság állapotában. Sőt, Jézusban kettőzött erővel jutott végérvényessé a vonzás túlereje, ezért lehet reményünk arra, hogy van kilábalás a verem- és peremlét vagy az önsorsrontó egyéni és közösségi helyzetekből.
Sokan vélik úgy, hogy ez a vonzás minden korban megújul, minthogy a váltságmű is érvényben marad, és nemzetekre, kultúrákra, választottakra, minden emberre kihat az általános kegyelem, a gratiauniversalis értelmében. De csak azokat teszi boldoggá, akik ezt a vonzást a vonzó istenemberrel, Jézussal együtt befogadják: „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (János 1,12). Igazi boldogító, tartalmas ünnepe annak van, aki Jézus egyetemes vonzásában meg tudja fogalmazni: „Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!” (Lukács 23,34). Vagy a samáriai asszony szavaival: „Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam” (Ján 4,15).
Ma Jézus vonzásában jó és biztos lelki irányváltást kaphatunk
Nem mennyei libikóka, szakrális játék a szavakkal, hanem lényegi és lényeges iránymeghatározás, üdvösségjelző iránytű az, ami a Lukács evangéliuma végén megszólaló üzenetben olvasható: „Kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és FELvitetett a mennybe. Azok pedig LEborulva imádták őt, majd nagy örömmel VISSZAtértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és áldották Istent” (Luk 24,50-53).
Milyen gyönyörű Lukács evangéliuma, ami tökéletesen követi a spirituális parabola irányvonalát! Könyve első fejezeteiben az alászállás, evangéliuma utolsó mondataiban a felemeltetés. És a lelki mozgásirányok is világosak: KI-FEL-LE-VISSZA. Igen, Jézus kivisz a megszokott környezetből, akár ténylegesen, akár lelkileg.
Ezzel a kivonulással kezdődik a keresztyén élet is, nem csak a választott nép históriája.
És aki Vele tart, annak a régiből, az ó-emberi életviszonyokból, megszokásokból való kimozdulása nem veszteség, hanem felettébb nagy nyereség: Jézus megáldja az új helyzetben új helyzetekkel. Jézus-tervezésűekkel. Háromszor is előfordul hol a tanítványokra, hol Jézusra vonatkozóan a megáldani, áldást mondani szó, a benedictus latinul. Jézus áldásosztó, aki Őt követi, az áldásmondó.
Ez a mennybemenetel egyik nagy és létédesítő gyümölcse: az áldásosztó életmód, az áldásetika. Az áldó ember, aki Jézushoz hasonlóan nem rázza az öklét népére, az őt gyilkolókra, elárulókra, megtagadókra, gáncsolókra, dezinformálókra, hanem áldást mond. Fantasztikus kép: Jézus áldásra emelt kézzel vitetik fel a mennybe. Amint vonzása egyetemes és egyre tágasabb, ugyanúgy a benedictus-etika, és az a békesség-etika, tiszteletkultúra, ami Jézus vonzásában és felemelt kezei alatt megszületik.
A felemelt jézusi kezek alatt csak leborulni lehet, ha rájövünk: mi mindent tett értünk, előttünk, helyettünk, velünk Isten szabadító kegyelme Jézusban. Ezért a lakóhelyükre, munkahelyükre, szolgálati helyükre visszatérő tanítványok közösségi és egyéni hálájuk kifejezéseképpen mindig a templomban voltak és áldották Istent. Nem is tehettek volna mást. Nem kötelességből, előírásból, hanem hogy megosszák örömüket mindenkivel. Ezt Juhász Gyula oly szépen fejezte ki: „Mögötte áldott harminchárom éve, Előtte: az öröm mély messzesége…”.
Kálvin János 1545-ben megjelent Genfi Kátéjában is foglalkozik a mennybemenetel eseményével és ünnepével. Milyen „hasznunk” van a mennybemenetelből? – teszi fel a kérdést reformátorunk. Válasza: Kettős haszna van. Az első, hogy Krisztus a nevünkben ment be a mennybe, amiként érettünk szállt le a földre egykoron. (Íme, már reformátorunk is észrevette az üdvparabolát!). Így megnyitotta előttünk az utat, amit korábban bűneink torlaszoltak el. Másodjára Isten színe előtt közbenjárónk és védőügyvédünk van Őbenne (Róma 6,8-11; Zsid 7,25). És ez azt jelenti, hogy annyira „fel”-vonult a mennybe, hogy már nincs is velünk? Kálvin válasza: „Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg. Megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig” (Mt 28,20). „Teste felvétetett a mennybe. Ereje ezzel szemben mindenhová kiterjed” (Luk 24,51; ApCsel 2,33).
Ezen az ünnepi napon legyen pár percünk arra, hogy megköszönjük a tökéletes isteni alkotást, a váltságmű i-jére feltett pontot, amit nem hagyott torzóban az Atya. Köszönjük meg, hogy az egész mindenség, benne a mi életünk Jézus mennyei vonzásában telhet el és teljesedhet be. Áldjuk azért Szentháromság Istenünket, hogy ilyen jézusi, betániás áldás-erőt nyerhet a 21. századi magyar keresztyénség, ha rendeltetésszerűen él a mennybemenetel üdvtörténeti ünnepével 2023-ban és ezután is.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
