1564. május 27. szombat, este 20-21. óra között, életének 54. esztendejében Genfben, otthonában, a St. Pierre közeli utcácskában hunyta le szemét a református reformáció elindítója.
Az első presbitérium, az egyházi kormányzásban a világiak szerepe, a genfi köztársaság rendezett élete, az üldözött hitsorsosok befogadása. A keresztyén hit grandiózus szellemi rendszere, az Institutio, a Genfi Káté, közel 2300 fennmaradt levél Európa uralkodóihoz, reformátor társakhoz, a bebörtönzött nőkhöz, Britannia uralkodójához és hitújítóihoz, a lengyel protestantizmus vezetőihez, a spirituális-teológiai diplomácia dokumentumaként. A genfi Akadémia az európai reformáció szellemi centrumaként, mely Hungáriából is vonzotta a hitújításra szomjas lelkeket. Az önkormányzat, a magisztrátus és az egyházkormányzat, a konzisztórium különválasztása. Ispotály, kórház a betegeknek, az árváknak. Egy jogász és teológus elme és szív világtörténelmet formáló alkotásai, ezernyi lelkigondozói igehirdetés, gyorsírókkal jegyzett beszéd, előadás, kisebb-nagyobb írások, vitairatok. Csak töredékes a felsorolás. Mindennek emlékezete feltolul a lelkemben. Meg a személyes emlékek a St. Piérre-ről, Kálvin genfi templomáról, a Reformáció Múzeumról, a rue de Calvin, a templom közeli utcácskában álló otthona. Nem folytatom, csak kérdezem: a 460 éve, május 27-én elhunyt reformátor, a világkálvinizmus szellemi és hitbeli, tanbeli és életviteli, Krisztusért lánglelkű, ezért egész gyertyalétében puritánul fegyelmezett Kálvin János miért kapott olyan gyér emlékezést ezen az évfordulón?
Nem indok az, hogy ezt ő nem várta volna el. Hiszen a hála nem az érintett személy beleegyezésétől függ. Vagy ennyire elvitte a széles közvélemény figyelmét a választási küzdelem napi pro és kontra híráradata? A háború-béke tolsztoji bölcseletét meghaladó napi plakátreklám? Vagy csak egyszerűen a feledékenység, az oda nem figyelés az oka? Mert hogy a hála nem politikai kategória, tudjuk. S ezért ne legyen egyházi kategória sem, pont a reformátusoknál?! Nem kutatom az okokat. Méltatlan foglalkozni ezzel ilyen emlékpillanatokban. De sokak nevében, a csendes emlékezők nevében belső zarándokutamra indulok, ahogyan tettem éveken át, mióta 2000-ben megadatott, hogy a magyar reformátusság nagy emlékező seregszemléjén Genfben Kálvin templomából közvetíthettem a Magyar Rádió Református Félórájában az ünnepi hálaadást. Tőkés László püspök igehirdetésével és Orbán Viktor miniszterelnök emlékbeszédével. Kötetnyi írásom között képzeletbeli interjúk mellett végig kísértem reformátorunkat az egyházi ünnepeken, egy-egy zsúfolt napján hajnaltól gyertyaoltásig. Azon az utolsó, 1564. évi pünkösdön is, ami után néhány héttel befejezte küzdelmes földi zarándoklását.
„MEDDIG MÉG, URAM, MEDDIG?”
Néhány jelentős mondatát idézzük fel most élete végéről. 1564. február 6-án tartotta Kálvin utolsó prédikációját, mivel igen erős légszomj gyötörte. Az evangéliumi harmóniáról szólt, majd délután 2 órakor megtartotta az akadémián utolsó nyilvános előadását. Egyre halkabbá vált beszéde. Néhányszor pénteken még elment a gyülekezetbe, ami nem messze volt lakásától, ahonnan rálátott temploma, a Saint Pierre tornyaira. De már csak rövid imákra futotta testi erejéből. Gyakran feltekintett az égre, és ezt ismételgette: „Meddig még, Uram, meddig?”.
„ÚGY ÉRZEM, EZ AZ UTOLSÓ LÁTOGATÁSOM EZEN A HELYEN”
Március 27-én elvitette magát a Városházára. A bejáratnál már két kísérőjére kellett támaszkodnia, hogy a tanácsteremig eljusson. Az új rektor, Colladon letette a hivatali esküt, majd Kálvin vette a kalapját, s hazaindult. A jelenlévő urak szemét könny fátyolozta, amit Kálvin észrevett, s csak ennyit mondott: „Úgy érzem, ez az utolsó látogatásom ezen a helyen”. Húsvétkor úrvacsorát kívánt venni, egy széken vitette el magát a templomba. Utóda, Béza prédikált, az ő kezéből vette a szent úrvacsorát.
„NAGYSÁGOS URAIM, ISTEN MEGTARTJA ÁLLAMOTOKAT”
Április 26-án, végrendelete elkészítésének másnapján a Városháza tanácsterméből a tanácsos urak átmentek Kálvin lakására. Kifejezte azt a vágyát, hogy szeretne szólni hozzájuk. Fehér hálóingjében, fekete sapkájában felült az ágyán, miközben a jelenlévők közül valaki meg-megtámasztotta. Béza szerint úgy ült ott, mint Isten szolgája és valami próféta. „Nagyságos uraim, nem tudok eléggé hálás lenni azért a megtiszteltetésért, és barátságért, amit részetekről tapasztalok, jóllehet nem szolgáltam rá erre. Igazából azt mondhatom, hogy köztársaságotokat teljes lelkemmel próbáltam szolgálni. Ismételten csak ezt tudom mondani: Bocsássatok meg nekem, ha teljesítményem a nyilvános és a magánéletben nem volt annyira nagy, mint amilyen lehetett volna. Az, hogy biztonságban élhettek, az azért van, mert Isten az, aki mind az államokat, mind az egyéneket megtartja és kormányozza, s azt akarja elérni, hogy teljes függőségben érezzük magunkat Tőle„. Hosszú otthoni beszéde végén áldó imát mondott, majd mindenkinek odanyújtotta jobb kezét, és boldog életet kívánt nekik.
„URAM, FELŐRÖLSZ, DE MEGELÉGSZEM EZZEL, MERT A TE KEZED TESZI EZT VELEM”
Pénteken, április 28-án viszont a lelkészek jöttek el hozzá. Imádság után elmondta, amint ágyba fektetik, azonnal teljes erőtlenség telepszik rá. „Azt hiszem, kemény haláltusán kell majd átmennem, s tartok tőle, hogy rövid idő múlva elvesztem eszméletemet, miközben a fejem teljesen tiszta. Azért hívattalak titeket ide, hogy szóljak hozzátok, mielőtt Isten magához hív”.
Május 3-án a régi barát, küzdőtárs, Farel lelkész látogatta meg. Átélték újra barátságuk napjait és az Úr ügyében megtapasztalt egyetértésüket, ami örömmel töltötte el mindkettőjüket. Másnap Farel prédikált Kálvin szószékén, áldást mondott és hazatért Neuchâtelbe. Ettől kezdve Kálvin kimondhatatlan fájdalmak között az imában talált enyhületet pár pillanatra. Gyakran hallották így fohászkodni: „Uram, felőrölsz, de megelégszem ezzel, mert a Te kezed teszi ezt velem”.
Így érkezett el 1564. május 27., szombat. Este 20 óra körül a közeli halál jelei már mutatkozni kezdtek. Szóltak Bézának, aki Kálvinhoz sietett. Halála pillanatáig beszélni tudott, bár már sem kezeit, sem lábait nem mozgatta. Amint a nap lenyugodott, a nagy fény, ami a földön az egyház javára égett, világított benne, visszatért a mennybe. Isten megmutatta Kálvinon keresztül azt is, hogyan lehet az Ő színe előtt méltó módon élni és halni. Tette ezt élete 54 éve, 10 hónapja és 17 napja alatt.
„HA ILYEN SZOLGÁIM LENNÉNEK, BIRODALMAM A TENGERTŐL A TENGERIG, AZAZ A VILÁG VÉGÉIG ÉRNE”
Május 28., vasárnap: a genfi köztársaság elveszítette az Úr prófétáját, az egyház szegény nyája hű pásztorát gyászolta. Az iskolákban az igazi tanító és a mester elvesztésén szomorkodtak. Mindenki siratta az igazi vigasztalót. Nyolc órakor reggel fehér lepelbe tették holttestét, s egyszerű fakoporsóba fektették. Délután 2 órakor ama rendtartás szerint, amit ő dolgozott ki, a Plainpalais templomudvarára vitték minden pompa és fényűzés nélkül. Szokásos sírhelyre temették, mint mindenkit a városban. Semmi írást nem akart sírhelyén, de szolgálati utódja, Béza ezt emlékező szavaiban megtette: „Itt nyugszik Kálvin, Isten embere. Róma rettentője, a tagadóknak halála, a gonosznak félelmére, elűzésére és gyűlölésére. A kegyeseknek hálája kíséri szakadatlan. Te, ki ide lépsz e sírhoz, minden fényűzés és pompa nélkül találod azt. Hogy mi hantolta ezt, gyorsan látod: az alázat fénylő alakja, ez az, amit ő akart. Ha mégis többet keresel e helyen, s halk mormolással mégy tovább, gondold meg jól, hogy érc és kő mily szegényes lenne jelezni azt, akinek neve csupa fény és ragyogás itt e hant alatt”. Június 1.-én, csütörtökön a konzisztórium, az egyháztanács ülésén a jegyzőkönyvbe ezt jegyezte: „Istenhez távozott szombaton este”. Aztán Béza szavait is lejegyezték: „A gyülekezettől soha nem vonta meg jó tanácsát és ítéletét. Soha nem kereste a maga hasznát és előnyét, mindig megtartotta a nemes egyensúlyt. Soha nem élt vissza hatalmával, hanem arra törekedett, hogy megossza a terheket”. Legnagyobb ellenfele, IV. Piusz pápa, amint hírét vette Kálvin halálának, ezt mondta: „Ennek a heretikusnak a befolyása abban állt, hogy a pénz semmi hatással sem volt rá. Ha ilyen szolgáim lennének, birodalmam a tengertől a tengerig, azaz a világ végéig érne”…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
