Mióta csúcsfeszültségre gerjesztődött fel a magyar-szlovák viszony, nagy keletjük lett az összeesküvés-elméleteknek. Hogy vajh kik állnak a történtek mögött? Kémszolgálatok provokációi, eltussolási akciók vagy valami más? Régi ismerős a paranoia ebben a térségben. Nincs is ezzel semmi gond, amíg nem emelkedik az állampolitika szintjére. Az egészséges gyanakvás ugyanakkor nem üldözési mánia. A két ország rendszerváltás utáni viszonyában számos feltáratlan, lényegét nézve titoktól övezett mozzanat található. A játékosok arca, akik a díszletek mögül irányítják a sakk- és bábfiguráikat, homályban maradt. Ilyen például az Omega-akció. Nem árt ezeket időnként feleleveníteni. Mert a valóság gyakran rémisztőbb a kitalációnál. Persze itt több a kérdés, mint a válasz.
A dunaszerdahelyi rendőrattak, a Nemzeti Őrsereg felvidéki kiruccanása óta vad találgatások lepték el a pártos sajtótermékeket. Bayer Zsolt Robert Ficónak írt nyílt levelében a feltételezett „tettest” is megnevezi. Szerinte „Önök azt találták mondani, hogy a dunaszerdahelyi konfliktus mögött a magyar titkosszolgálat áll. Meglepő dolgot fogok mondani, miniszterelnök úr: a magam részéről ezt készséggel el tudom képzelni. Vagy inkább hinni. Ez a kormány s az ő titkosszolgálata egyre súlyosabb háborút visel a saját nemzete ellen. Ez az a kormány, amelyik évek óta mindig előáll azzal, hogy a szlovák titkosszolgálat készül itt mindenféle merényletekre, meg a szlovák alvilág lövi a rendőrpalotát, s készül megzavarni a nemzeti ünnepeinket. Úgyhogy, miniszterelnök úr, bizonyítsa be, és én nem fogok csodálkozni. Ezeknek semmi sem drága a hatalomért.”
Hogy a focibotrány gyurcsányi provokáció lenne? Ilyen kijelentésekkel a Magyar Hírlap vezérpublicistája aligha mond újat olvasóinak. Jobbszélen a miniszterelnök univerzális bűnbak akármire. Bayer persze nyíltan nem vádol. Csak sejtet. Így kell ezt csinálni. A jó konspirációs teória veleje, hogy csekély információtartalommal bír, pont ettől hatásos. Mesteri szinten űzi a dolgot a Népszava jegyzetírója is. Veress Jenő tartózkodik a nevesítéstől. Okosan teszi. Fontos, hogy a vélelmezett cselszövést belepje a misztikum ködfüggönye.
„Nem tételezem fel, hogy ezek a kielégületlenek maguktól játszanak a ‘tót–magyar’ ellentétre. Szervezi ezt valaki a héttérből kegyelem nélkül. Adja a jóisten, hogy egyszer megtudjuk, ki…!” – írja. A lap kormánypárti törzsolvasói nyilván mindentudó arckifejezéssel bólintanak: „Tudjuk ki lehet, naná!” Az ilyenfajta sugalmazásokat éppen az működteti, hogy mindenki azt képzel az előítéletek alkotta fantomkép mögé, akit csak kíván.
Csakhogy nemcsak a magyar kémek merülnek fel az ilyen víziókban. A pozsonyi titkosszolgálat legalább annyira része a különböző elmeszüleményeknek. De mi belőlük a valóság? Az utóbbi tíz évben (az 1998-as robbantásoktól a 2006-os parlamenti kampányig) jó párszor előkerült a terror- és maffiaveszély „szlovák vonala”. A Fidesz hatalomra kerülése után vetült reflektorfény az Omega fedőnevű állítólagos műveletre. Eszerint a SIS illegális zavarkeltő akciókat (robbantások, alvilági merényletek) támogatott és szervezett. Végcélja mindezekkel országunk euroatlanti integrációjának akadályozása volt.
Ebben „moszkvai kapcsolat” gyanúja is szóba jött. Legalábbis ez volt a kiszivárgott félhivatalos verzió. Utána hirtelen – mintegy vezényszóra – lecsendesült a média. Egészen a tavalyelőtti választásig. Melynek finisében a kormányfő bejelentette: szlovák alvilági körök robbantást terveznek Budapesten. A hír pár napig cirkulált a napilapok, hírműsorok felületein, aztán bizonyosságszerzés nélkül leült. Nemrég pedig rendőrkézre került Jozef Roháč, Boros Tamás Aranykéz utcai levőbe röpítése, a Torgyán- és Szájer-merénylet, tehát az Omega-akció vélt kulcstanúja. (Más néven a Fogász – több akciójánál is fogorvosi táskában hordta fegyvereit.) Mielőtt rátérnénk az ő sztorijára, időzzünk el kicsit annál a hírszerző intézménynél, amely a gyanú szerint „foglalkoztatta.”
Csehszlovákia megszűnésével egységes hírszerzése is felszámolódott. Pedig az ŠtB, a Prágából irányított kémszolgálat legendás hírű volt. Egyik ügynöke – a KGB-vel „társbérletben” foglalkoztatott Karel Koecher – a CIA-ba is beépült. Itteni találmány a Semtex nevű plasztik robbanószer, amely a titkosrendőrség közvetítésével jutott el terrorcsoportokhoz (és terrort támogató országokhoz). Csak Líbiába 690 tonnát exportáltak. Ennyi plasztik egymillió repülőgép szilánkokra robbantásához elegendő. Vaclav Havel cseh államfő szerint pártállami elődei másfél évszázadra gondoskodtak a terror muníciójáról. Miután 1989-90-ben a csehszlovák szocializmus is elbukott, majd ’93-ban Szlovákia függetlenné vált, a kettészakadt kémszolgálat tisztjei már nemcsak a külvilágot és a lakosságot figyelték gyanakodva, de egymást is.
Különösen igaz volt ez Szlovákiára. A kommunista uralom idején a testületet Prágából irányították. Márpedig az elnyomó apparátus nemcsak a politikai másként gondolkodókat, a magyarokat, de az önállóságra törekvő szlovák nemzeti törekvéseket is ellenőrzés alatt tartotta. Szlovákia – eleinte nyíltan, aztán burkoltan – másodrangú tartománynak volt elkönyvelve. Nem lehetett tudni, az önállósodó cseh hírszerzés mennyi szlovákot tudott beszervezni az 1989-93-as hosszú válás idején. Így aztán Pozsonyban komoly lehetett a fluktuáció. Valószínűleg ez (is) lehetett az oka, hogy a szlovák nemzetbiztonság utánpótlását főként bűnözők képezték. (Állítólag az Omega-akciót is a részben bűnözőkből álló Meciar-kommandó hajtotta végre.) Titkosszolgálatokra általában jellemző, hogy „piszkos munkákra” előszeretettel verbuválnak bűnözőket.
Rendszerint sokkal jobb technikájuk van, mint a rendőrségnek. Így hamarabb eljutnak a súlyos bűnök elkövetőihez, pontosan feltérképezik az alvilágot. A megzsarolt gengsztert választás elé állítják: továbbiakban nekik (is) dolgozik, különben feldobják a hatóságoknál. (Az USA titkosszolgálata a második világháborúban együttműködésre bírta az amerikai olasz közösségben és az ellenséges fasiszta Olaszországban remek hálózattal bíró maffiát. A ’60-as évek elején Langleyben, a CIA-központban jóváhagyták a Mongúz fedőnevű tervet Castro megölésére. Végrehajtóként itt is maffiatagok funkcionáltak.) Szlovákiában azonban a bűnözés több volt, mint titkos projektek egyszerű alvállalkozója. A Mečiar-korszakban az alvilági módszerek a kormányzás szerves részévé válták. Elég Michal Kovac államelnök fiának 1995-ös elrablására gondolni. (A feltételezett tetteseket később a hírek szerint az elnöki funkciókat gyakorló Meciar részesítette amnesztiában.) Vajon a szlovák alvilág „hazafias” és pénzügyi alapon kollaborált Meciar embereivel?
Kínos kérdések
Mindenesetre az 1998-as robbantássorozat (és a későbbi merényletek) célpontjai szinte kivétel nélkül a magyar alvilág figurái voltak. Ezzel akarták Magyarország nemzetközi presztízsét ingataggá tenni? Nem tudjuk, de az biztos: e leszámolások a magyar szervezett bűnözés felső káderállományát gyökeresen átrendezték. A Horn-kormány alatt kipattant olajbűnözési botrányok (és Katona Béla titkosszolgálati miniszter leköszönéskor tett nyilatkozata, hogy „a szervezett alvilág már leverte hídfőállásait a politika felé”) arra utalnak, nálunk is létrejött egy földalatti bűnszervezet. Melynek hajtóanyaga az olajos adócsalás volt (akár az Egyesült Államok gengszterbandáinak a szesztilalom). Eme bűnözési forma kezd oligarchikus jelleget ölteni. Politikai kapcsolat- és hálózatépítésbe fog. Nemcsak a szlovák politika fonódhatott össze a bűnözéssel, de a magyar közélet is. S akkor egyszer csak szlovák bűnözők elkezdik magyar kollégáikat öldösni. Miért? A szlov§k alvilág kiterjesztené hatókörét Magyarországra? Netán a válasz teljesen máshol kertesendő?
Roháčot mindenesetre hivatalosan „csak” a Seres Zoltán vállalkozó elleni 1997-es (kudarccal végződött) merényletkísérlettel vádolják. Ott pokolgéppel akarták a célpont luxuskocsiját felrobbantani. Bartus László azt írja Maffiaregény című kötetében, hogy „a szlovákok inkább a robbantásokban vettek részt. Magyarországon pisztolyos szlovák elkövetőkről nem tudni”. Valóban úgy fest, diverzáns- és tűzszerészképzésben részesült, priuszos ügynökök dolgoztak a ’90-es évek végén Magyarországon. Furcsa spekulációkra adhat okot, amit Roháč Magyarorsz´ágról írásban elmondott a sajtónak. Mint a Népszava szerint leszögezte, olykor hetekig Magyarországon tartózkodik, ahol sok barátja van. Szerinte a szlovák és a magyar rendőrök nem merik magukban sem elismerni, hogy a merényletek mögött nagy titkosszolgálati csata dúl. Ha a Fogász úgy dönt, hogy – esetleg valamilyen vádalku keretében – kitálal, megdöbbentő dolgok kerülhetnek még napvilágra.
Miként lehet az, hogy egy bűnöző épp tettei színhelyére tér vissza bátran? Milyen barátai lehetnek, akiknek társasága ekkora biztonságot nyújt? Mindenesetre úgy tűnik, Magyarországon jobban érzi magát, mint hazájában. Igaz, Szlovákiánál valamiért itt kevésbé tűnhet neki rizikósnak. Feltételezett tettestársai, Jozef Hamala és Oláh Imre már nincsenek az élők sorában. Hamalát egy kelet-szlovákiai telefonfülkében ölték meg. Stílszerűen robbantással. Igaz, különös módon a szlovák hatóságok nemigen igyekeznek begyűjteni Roháčot. A kiadott elfogatóparancsát is visszavonták. Vajon milyen indíttatásból? Amennyiben magas (a jelenleg regnáló koalícióban is érdekelt) politikai körök is tudhattak a budapesti merényletekről, akkor nem pont az lenne az érdekük, hogy Roháč ne tudjon „énekelni” a magyaroknak? A jelek ugyanis azt mutatják, ha a – az NBH-s ügynökeinknél sokkal keményebb eszközökhöz szokott – pozsonyi szolgálat valakit kivonna a forgalomból, azt a maga módján teszi. S a Fogász egy ottani börtönben nemigen lehetne hosszú életű. De semmi efféle nem történt. Mintha Szlovákia kormányának nem is lenne félnivalója attól, hogy Roháč magyar kézre jut. Mi okból van ennyi önbizalmuk?
És mire vezethető vissza, hogy a magyarországi nyomozás semmire nem jutott a robbantások megbízói körét illetőleg? Miért zárták le ily gyorsan az Omega-dossziét? Tényleg csak annyi az oka a rendőri impotenciának, hogy a nem túl harmonikus viszonyban lévő Magyarország és Szlovákia nyomozói – finoman szólva – nemigen támogatták egymást? Vagy a ténylegesen meglévő haragszomrád csak lefed egy másik (ugyancsak valós) hallgatási indokot? Ténykérdés: azóta mindkét országban kormányok jöttek és mentek. De az ügyet egyik kabinet se igen forszírozta. (Az Orbán-kormány sem, pedig az ő politikusai ellen irányultak bizonyos merényletszerű robbantások.) Nagyon úgy látszik, valamiért egyik ország pillanatnyi hatalmasainak sem igazán érdeke az igazság tisztázódása. Lehet, hogy az ország-lejáratási törekvés (illetve a politikusok elleni támadások) csak mellékszálak? És akadhat valami, ami ezeknél nagyságrenddel súlyosabban esett latba? Tudvalévő, a politikai összeköttetésekkel rendelkező alvilág nemzet- és államközi méretekben gondolkodik. S ez gyakran – pro és kontra – felülírhatja a nemzeti szembenállást.
Mi rejtőzhet a dolog mögött, ami ez ügyben a mindenkori kormányokat – függetlenül az összetételüktől – a határ mindkét oldalán csendre inti? Ne feledjük, 2006-ban is Szlovákiából érkezett a terrorfenyegetés komolyságát nyomatékossá tévő, igazolni próbáló füles. Esetleg akkor is manipuláció áldozatai lettünk? De mik lehetnek az érdekek, amelyek ezt indokolták? Nyilvánvaló, hogy a pokolgépes kivégzésekben meghaltak olyanok, akiknek létezése sokaknak gondot jelentett volna. Egy azért valószínű: a sztorit eltussolási klíma lengi be, mivel esetleg nem is a robbantások döntötték volna meg hazánk tekintélyét. Hanem az, ami azok hiányában (az áldozatok továbbélése esetén) bekövetkezhetett volna. Hogy ez mi lehetett, arra aligha derül fény. Talán a Fogász is hallgat majd róla, nem akarván otthagyni a fogát. De épp ez az, amit a pártos magyar médiaszegmens valahogy soha nem firtat. Talán nem véletlenül.
Papp László Tamás, HVG
