Sok-sok éve egy színdarabomban Dobó Istvánnal is foglalkoztam, a koholt vádak alapján börtönbe juttatott egri hőssel. A suttogások az ostromlott vár leltárából hiányzó félvékányi gabonával kezdődtek, és a hazaárulás vádjába torkolltak. Mióta ezt megírtam, különösen fontossá vált a Dobóval való lelki kapcsolat. Így amikor megtudtam, hogy június 28-án (újra)temetik Dobóruszkán a kapitány ,,minden kétséget kizáróan azonosított” földi maradványait, átugrottam Ruszkára.
A faluból szinte átlátni Borsiba, ahol II. Rákóczi Ferenc született. Épp ezen a napon a borsi kastély udvara a Tokajsky Festivalnak adott otthont, lacipecsenyéstől, Cukorska vattástól, sörhabostól. A szoba, amelyben Zrínyi Ilona életet adott a fejedelemnek, szedett-vedett berendezésű, mint a szomszédos termek is. A falakon egymás mellett látható az aradi tizenhármakról készült színes olajnyomat, az, amelyen Nagysándor József a kalapját lengeti, és egy jugendstil-dizájnban fogant női portré, ,,Jacqueline née Rákóczi” feliratozással. Vajon ki lehetett? És akkor még nem említettük Rákóczi Lipótot, azaz Saint-Germain grófot – ne folytassuk, és ne próbáljunk belegondolni, mi marad meg ebből egy iskolai kirándulással ide elhozott kisdiák fejében.
Ám elkanyarodtunk a ruszkai templomtól, melynek kertjében e napon felszenteltek Dobó István emlékére egy soha nem látott kinézetű totemoszlopot. Leginkább kopjafára emlékeztetne, ha nem vésték volna bele Szent István arcképét, s ha nem erősítettek volna a tetejére egy hatalmas kettős keresztet. A nemzetinek gondolt szimbólumok és kódok primitív és gátlástalan keverése minden nemes szándék ellenére tragikomikus karikatúrát eredményez. Azt nem állítjuk, hogy itt is olyan perzsavásár fogja szomorítani az erre járók szívét, mint Tamási Áron sírjánál Farkaslakán, de az előjelek nyugtalanítóak.
A szertartásra sokan eljöttek. Ne mérlegeljük, hányan jelentek volna meg Harry Potter vagy egy Szabó Magda-hősnő temetésén. De érdekes, hogy sem az anyaországi, sem a felvidéki magyar pártok nem képviseltették magukat. Egy-két önkormányzati ember akadt a gyülekezetben – de a nagy PR-lehetőségre csak szegény Patrubány Miklós csapott le, akit örömmel köszöntöttem, mint egyetlen ismerősömet a templomban, ha Dobó Istvánt nem számítom. Nem tudom, szereplésének milyen visszhangja támadt; nevét a baloldali sajtó nem szívesen írja le, mert jobboldali demagógnak tartja, a nemzeti oldalon pedig azért ódzkodnak tőle, mivel Csoóriék köreiben küldött ágensnek vélik.
Patrubány így leginkább csak a klérusnak meg a hagyományőrzőknek tudta elpufogtatni nézeteit, nem feledkezve meg arról, hogy az idei év a fordulat éve lesz. Miért is? Mert idén nyáron kerül sor az MVSZ ,,hetedik kongresszusára”. A kontextus olyasmit sugallt, hogy Dobó István, ha nem most temetnék el másodszor, bizonyára belépne a világszövetségbe, talán alelnöki tisztséget is vállalva.
A gyülekezet hangulata sem gyászos, sem megrendült nem volt. (A szokásos toposzok, ,,szegény Pista, még olyan fiatal volt”, ezúttal kimaradtak a ravatal melletti csevegésből.) A megjelentek lelkiállapotát inkább dac jellemezte, ,,mi mindvégig kitartunk”, egyszóval a várvédő kemény magot láthattuk. Az mindenesetre váratlan volt, hogy egyetlen katona nem volt jelen, hacsak civilben nem: sem a honvédségnek, sem a szlovák hadseregnek, netán a NATO vagy a ,,megmentett Európa” fegyveres erőinek egyetlen tábornoka, ezredese, őrnagya, hadnagya sem tartotta fontosnak, hogy eljöjjön.
E jegyzet kesernyés hangvétele egyébként elfedi azt a megilletődöttséget, amellyel a szerző a ceremóniát követte, váratlanul sodródva bele a reverendákkal keveredő korhű öltözékek forgatagába. Volt itt sisak, föveg és süveg, darutoll meg sastoll, gyönyörű kelmékből szőtt menték, dolmányok és kacagányok, rókaprém, korhű zene, kardok, szatytyánbőr csizmák. Egy letűnt kor megannyi kelléke – noha egy-két fülkarika előremutatott egészen a modern idők testpiercingjéig.
A rendíthetetlen tekintetekben félre nem ismerhető volt az eszméhez való fanatikus hűség. Ezekről az emberekről tudni lehetett, hogy nem hagyják el a süllyedő hajót; nem szervezkednek a kapitány ellen; hogy ott maradnak a bástyán, ahova állították őket. Mai szóval: lúzerek. Megrázó volt rájönnöm: hiszen ezek ugyanazok. Ma is megvédenék a várat, miközben mindenki hanyatt-homlok menekülne.
Heti Válasz, Szőcs Géza
