A Selye János Egyetem gazdasági ellehetetlenítése, kusza tanügyi törvény, a magyar tankönyvek nyelvezete, a magyar óvodai nevelés „megregulázása” – ez is az elmúlt közel három év szocialista-nemzeti kormányzásának történéssorozata, amely felesleges feszültségeket keltett a szlovákiai magyarok körében és a társadalomban. Oktatásügyünk helyzetéről Szigeti László, az MKP oktatási alelnöke nyilatkozott.
A nemzeti pártot képviselő miniszter mindezt programszerűen teszi, bizonyos értelemben érthetőek lépései, de miért egyedül a Magyar Koalíció Pártja tiltakozik az ilyen provokációk, az oktatásügy jövőjét veszélyeztető lépések ellen a parlamentben?
– Bizonyára sok oka van ennek, a legnagyobb szerintem az, hogy sem a szlovák szakmai társadalom, sem a laikus közvélemény nem érdeklődik az iránt, mi történik az oktatásügyben úgy általában, azzal meg különösen nem, milyen gondokkal küszködnek a kisebbségi iskolák, s ez csapódik talán le a politikában is. Ráadásul a kisebbségek helyzetén belül is különbséget kell tenni egy-egy nemzetrész igényeit és lehetőségeit illetően, s anélkül, hogy bármelyiket bántani vagy bírálni akarnám, el kell mondani, hogy jogainkért, jövőnkért leginkább mi, szlovákiai magyarok aggódunk és szólunk. Mi, a szlovákiai magyarok érezzük és látjuk úgy – joggal –, hogy ebben a kérdésben Szlovákiában egyfajta „szalámi-taktika” valósul meg a kisebbségek jogállásával kapcsolatban. S nemcsak az oktatásügy terén, hanem a kultúrában, a nyelvhasználatban, de más egyéb téren is tapasztalható, hogy nincs meg az esélyegyenlőség a különböző nemzetiségű polgárok és közösségek között, gondoljunk csak a különböző pályázati lehetőségekre, azok elbírálására. Sajnálatos a társadalom ilyen irányú közönye, az, hogy az emberek egyszerűen nem tudatosítják, hogy az ország lakosságának mintegy 16 százaléka nem tartozik a többségi nemzethez, s a sokszínűség érték. Európában ehhez fogható helyzet nem sok helyen tapasztalható, talán leginkább Svájcban, s tudjuk, ott meg is oldották a harmonikus együttélést, benne minden sajátosság tiszteletben tartásával és fenntartásának támogatásával. Sajnos, nálunk még várni kell az ilyen magatartásra, nagy változásra van szükség, elsősorban a „fejekben”, ahogy mondani szokták, vagyis a gondolkodásmódban.
Ez érdekes jelenség, ha figyelembe vesszük, hogy közben szakmai és politikai körökben, de a gazdasági élet szereplői közt is szinte napi téma a tudásalapú társadalom építése, illetve annak szükségessége, merthogy a további társadalmi haladásnak, gazdasági és szociális fejlődésnek ez az alapja.
– A borzasztó az, hogy szinte már frázissá vált, annyiszor emlegetjük a tudásalapú társadalom építésének fontosságát. És sajnálattal kell mondanom, hogy ez nemcsak a jelenlegi kormányra igaz, a korábbiakra is, hiszen minden eddigi szlovák kormány kimondta: legfontosabb feladatai közé az oktatásügy fejlesztése tartozik, viszont többé-kevésbé meg is maradtak e deklaráció szintjén. A tettek elmaradtak. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a célhoz, pénzre, szaktudásra és megfelelő jogi keretekre lenne szükség. Sokan látják úgy, hogy a jelenlegi miniszter e tekintetben aktív, ami talán igaz is. A gond az, hogy ő csak a konkrét adminisztratív feladatot látja, amit, ha elvégzett, kipipálhat. Hatásaira, a változások előkészítettségére nem figyel, ezért van az, hogy fércmunkákat tesz az asztalra, „az utánam a vízözön” elv vezérli, ami mérhetetlenül káros olyan ágazatban, ahol a döntéseket nem egy-két évre, hanem évtizedekre előre tekintve kell meghozni a lehető legszélesebb szakmai és társadalmi párbeszéd eredményeként. Ez vonatkozik a közoktatásra, a szak- és a felsőoktatási képzésre egyaránt.
És ezen a kapkodáson belül vagy mellett érik állandó támadások a magyar oktatásügyet, szinte kettős hatásként rombolva a rendszert. Ki lehet-e védeni csak hazai környezetben parlamentáris politikai eszközökkel ezeket a támadásokat?
– Az elmúlt három év tapasztalata azt mondatja velem, hogy nem. Politikai ellenfeleink, a kormánykoalíció folytonosan azt veti a szemünkre, miért nem itthon vetjük fel gondjainkat, ami érthetetlen vád számomra. Nincs olyan parlamenti ülés, ahol ne mondanánk el felszólalásban, ne tennénk szóvá interpellációkban gondjainkat. A miniszterekkel tárgyalunk, s ha nem érünk el sikert, megkeressük a kisebbségekért felelős kormányalelnököt is, de csak elutasítást kapunk. Ez a kemény valóság, s bizony, ha meg akarjuk védeni önmagunkat és jogainkat, külföldön kell támaszt keresni. Az Európa Tanács vagy az Európai Parlament lehet számunkra az a támasz, amely saját ajánlásait, normáit – amelyekkel mi is élni akarunk – számon tudja kérni a kormánytól. S nekünk élnünk kell ezzel a lehetőséggel.
(Megjelent az MKP-Hírvivőben, melyet a Szabad Újság és az Új Szó olvasói is kézhez kapnak)
Felvidék Ma
