Legalábbis akkor, ha feltétlenül elfogadjuk Balázs Péter magyar külügyminiszter kissé sántikáló és gyengére sikeredett kijelentését, miszerint az EU-nak „szegényes az eszköztára a belső konfliktusok kezelésére”, aminek pedig az az oka, hogy a „Közösség létrejöttekor senki nem számított arra, hogy két tagállam között feszült viszony alakulhat ki”.
Sajátos meglátás, az kétségtelen. Ha csak azt vesszük, hogy Európa története az ókortól kezdve szinte másról sem szól, csak örökös konfliktusokról – s ez egészen napjainkig folyamatosan így van, természetesen hol nagyobb, hol csekélyebb mértékben – akkor valóban elgondolkodtató, hogy erre nem gondoltak a Közösség alapítói. Magát a Közösséget is egy ősi viszály szülte, az el nem múló francia-német ellentét, amelyet ily módon lehetett úgy-ahogy (bár hivatalosan példaértékűen) elsimítani (és persze felügyelet alatt tartani a németeket, nehogy megint eszükbe jusson valami disznóság).
A feszült viszony egész egyszerűen kódolva van Európában, bizonyos tagállamok között és bizonyos tagállamokon belül is. Pontosan azért, mert Európa ezidáig nem volt hajlandó komolyan foglalkozni a kisebbségek ügyével. A folyamatos szőnyeg alá söprés és a látszatmegoldások az okozói annak, hogy itt tartunk.
Persze az EU nem is azért jött létre, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon. Nem véletlen, hogy sem intézményrendszert, sem megfelelő szabályozást nem alakítottak ki az ilyen jellegű konfliktusok kezelésére. Elsősorban és mindenek előtt (és felett) egy gazdasági térségről van szó, s ezen még a lisszaboni szerződés, az újonnan választott EU-elnök és külügyminiszter sem fog érdemben változtatni. Tucatnyi irányelv vagy rendelet születhet még például a szőlőtőkék kivágásáról, a tejkvótákról, vagy akár a villás emelőjű targoncákról, míg a kisebbségi problémák rendezéséről mélyen hallgatnak Brüsszelben. Márpedig mindaddig, amíg ezek a súlyos problémák nem találnak orvoslást, addig az európai polgárság nem több, mint üres lufi.
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
