Baj van az euróövezettel: hol ez, hol az, de mindig az ellenkezője. A közös pénz tavaly november és most március eleje között 1,5145 dolláros tizenöt havi csúcs és 1,3435 dolláros kilenc és félhavi mélypont között ingadozott, írja a Világgazdaság. Amikor az euró erősödik, rögtön hallani a panaszokat: ellehetetlenül az euróövezet exportja. Ha viszont az euró gyengül – mint mostanában -, akkor is dől a panasz: ilyen feszültséget nem lehet kibírni, az euróövezet szét fog esni, az eurónak vége.
Tény – bár e spekulatív sirámokat aligha semlegesíti -, hogy az euró a mostaninál nagyobb szélsőségeket is elviselt az 1999-es bevezetése óta. Világkereskedelmi premierje 1999. január 4-én, hétfőn volt az ausztráliai Sydneyben, 1,1747 dolláros árfolyamon, de eddigi mélypontján, 2000. októberben már csak 0,8225 dollárt ért. A túlsó oldalon, eddigi abszolút rekordja 1,6038 dollár volt, ezt 2008. július 15-én állította be. Túlélte hát az ingadozásokat, amelyek nem voltak nagyobbak, mint egyes tekintélyes nemzeti valuták, köztük a dollár kilengései az elmúlt évtizedekben.
Pánikra tehát most sincs ok, de hogy a rendszeren javítani kellene, az is biztos. Meg kellene találni az egyensúlyt a gyenge és az erős euró között, és az árfolyamot valamiképp védeni is kellene külső támadásoktól. Akár úgy, hogy egyeztetik, akár úgy, hogy egyezményesen figyelmen kívül hagyják az egyes tagországok erős vagy gyenge euróhoz fűződő, széthúzó érdekeit. Ám lehetséges egy harmadik megoldás is: miután a kormányok „úriemberi” együttműködésének rendszere az elmúlt évtizedben szemlátomást alkalmatlannak bizonyult e feladat közös ellátására, a közös védelmet – lényegében az árfolyam szempontjából sorsdöntő államháztartások és közadósságok közös ellenőrzését és szabályozását – a szuverén kormányok fölé lehetne emelni. Így kevesebb piaci kockázattal enyhíthetők, egyengethetők azok a feszültségek, amelyeket a tagországok eltérő gazdasági ereje, eltérő államháztartási és adóssághelyzete és ezzel összefüggésben eltérő finanszírozási képessége okoz a rendszernek.
Ez lenne a magva az Európai Valutaalap ötletének, amelyet Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter hirdetett meg a múlt hét végén, mondván: „nem olyan intézményt tervezünk, amely a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) versenyezne. Ám az euróövezet belső szerkezete számára szükségünk van olyan intézményre, amely rendelkezik az IMF tapasztalatával és hasonló végrehajtó erővel.” Magyarázatul hozzátette még, hogy „a közös valuta nem lehet a nemzetközi piaci spekuláció játékszere”. Az ötletet azonnal felkarolta Olli Rehn, az EU gazdasági és pénzügyi biztosa.
Az euróövezet alapproblémája az, hogy nincs közös, hatósági jogkörű kormányzata és olyan közös költségvetése, mint egy államnak – mint az Egyesült Államoknak, amelynek 1913-ig rendszerint szintén nem volt központi, szövetségi adókból származó költségvetése, de amelyet a szövetségi költségvetés létrehozása azután naggyá tett. Az 1999-ben létrejött euróövezet szuverén tagországai annak idején csupán „becsszóra” megígérték egymásnak, hogy felelős gazdaság- és költségvetési politikát folytatnak, így tartják fenn a közös valuta egészségét. A költségvetések, a hiányok alakulása azonban nem csak a jó szándéktól és nem is csak a gazdasági konjunktúrától függ – Görögország nem egyedi eset. Egy szegényebb tagországnak még jó időkben is a GDP arányában nagyobb kiadásokkal kell védenie hazai piacát és a társadalmi jólétet, ha nem akarja, hogy polgárai valamennyien a gazdagabb tagországokba vándoroljanak, amit az utóbbiak sem akarnak.
Az EU-n belüli és az euróövezeti kiegyenlítésnek és felzárkóztatásnak vannak eszközei: ilyenek a közös „költségvetési” alapokból származó támogatások, amelyek többnyire konkrét fejlesztési célokat szolgálnak, illetve pótjövedelmet juttatnak a mezőgazdaságba. Van az euróövezetnek központi bankja is, amely klasszikus jegybanki feladatokat lát el, ezek között van a kamatpolitika és a kereskedelmi bankok rövid lejáratú forgóeszköz-finanszírozása is. Ám, mivel az EU-nak és benne az euróövezetnek klasszikus központi költségvetése nincs, hiányzik az egyes államháztartások – ha úgy tetszik az európai „szövetségi államok” – központi ellenőrzése, és forrás hiányában szükség esetén közvetlen központi finanszírozása és rendszabályozása. Az Európai Bizottság jogosult ugyan úgynevezett „túlzottdeficit-eljárást” folytatni a GDP-arányosan 3 százalékos államháztartási hiányt túllépő tagországok ellen, de ez csak utólagos ténymegállapítás, és a hiánycsökkentéshez nincs sem közös segítség, sem tényleges szankció – pontosabban eddig sosem volt.
Az IMF-et alapokmánya feljogosítja tagországai költségvetési, pénzügyi és gazdaságpolitikájának állandó ellenőrzésére bármikor. Az IMF az egyetlen pénzintézet a világon, amely kormányoknak hitelez, de nem meghatározott beruházásokra, hanem az államháztartások finanszírozására, hogy rendbe hozhassák makrogazdasági egyensúlyukat, feltölthessék devizatartalékaikat, stabilizálják valutájukat, kifizethessék az importot. A kiigazítási, pályamódosítási feltételeket nem teljesítő országokkal szemben az IMF erős szankcióval élhet: megvonhatja a támogatást. Teszi ezt nemzetek fölötti intézményként: forrásainak zöme a tagországok befizetéseiből – kvótáiból – származik, azonban a hovafordításról a konkrét ügyekben az IMF igazgatótanácsa dönt.
Az EU is elindult már az „IMF-szerű” hitelezés útján, pénzt társítva a Magyarországnak, Romániának és másoknak az utóbbi másfél évben adott IMF-hitelkeretekhez – de a felügyeletet gyakorlatilag az IMF-re bízta.
„Az IMF tapasztalata és az IMF hatalma” egy új európai intézmény birtokában: ez a toldozás-foldozás fontos eleme lehetne a megoldásnak, amely hosszú távon aligha lehet más, mint a közös európai központi költségvetés létrehozása.
MTI-Eco
