Hogy mi köze a tyúktojásnak az Európai Unióhoz, sokaknak az juthat hirtelen az eszükbe, hogy annyi, mint tyúknak az ábécéhez. Persze erre az egetverő megállapításra – hintaló módjára – éppenséggel bólogathatnánk is nagyokat, persze ezt ne tegyük, mert …
A háziasszonyokat a hanyattesés veszélye fenyegette akkor, amikor az elmúlt hetekben a nagyáruházak élelmiszerstandjain először észlelték a tojás égbeszökő, új árát. Egy ilyen Pozsony-belvárosi pláza alagsorában a szemem láttára az idősebb, nyugdíjas hölgyek valóságos szakmai értekezést hívtak össze a tojást tároló polcok körül, s témájuk tárgyát a legrövidebb tőmondattal élve „emígyen” lehetne összefoglalni: ki bolondult meg már megint!? … Mint minden konferenciának van eleje meg veleje, no meg zárójelentése, hát – ennek is volt: a nagyiék szinte kórusban mondák ki a dictum pactumot: Az Európai Unió bolondult meg … Az volt az érzésem, hogy ha netán valaki, ott a helyszínen ellentmondott volna a háziasszonyoknak, azt az esernyőikkel meglincselik, vagy egyszerűen eltapossák. Érvekből, véleményekből, annyi hullott az üzletház padlójára, mint hóból januárban – az Alpok hegygerinceire. Egy amolyan fehér köpenyes üzletvezető féle is kidugta a raktár ajtajának szűk nyílásán őszülő fejét, persze amikor észlelte, hogy nagymamáék és a tojáspolc háza táján igencsak besűrűsödött a levegő, inkább gyorsan visszakozót fújt – önmaga számára. De íme, egy-két kiragadott gondolat, érv:
… az a fránya EU az inkvizítori szabályozásaival tönkre tette, leépítette a Kelet -európai országok mezőgazdaságát, állattenyésztését… A mai gyerekek tehenet csak a tévében látnak, Milka tehén lilára vett pózában …Éveken át reánk kényszerítették, hogy, habár eleinte olcsó, de amolyan fakult színű mini-tojásokat vásároljuk… A helyi, korábban garmadával található – tyúkfarmokat felszámolták, a piacokról eltűnt a korábban még mindig megfizethető házi tojás … A még megmaradt óriás-tyúkfarmokat pedig olyan rendszabályok közé szorították, hogy azok kénytelenek voltak – milliós befektetések után – megfelelni az EU-s követeléseknek, persze korántsem a mi pénztárcánknak… Vagyis lefordítva polgári nyelvre: a csalinak odadobott olcsó pláza tojás mindenkit arra ösztökélt, hogy a ház mellett nem is érdemes tojó tyúkokat tartani, hiszen a plázában ezt fillérekért megvehetjük… No meg a zöld, naponta öntözött, gyönyörű színű pázsit mégiscsak elegánsabb. Aztán jött a hidegzuhany, a háromszoros áremelkedés, a fizetések, a nyugdíjak viszont ma is valahol a padló tájékán … A minisztériumi szóvivők meg amolyan varázslók módjára újfent azt papolják, éljen az udvarból való árusítás, támogatni kell a kistermelőket… Hát, az anyjuk kínját … Azokat a vidékieket bíztatják, akik időközben – kényszerből – felszámolták kisgazdaságaikat, földjeiket fillérekért eladt&a acute;k, kertjeikbe – angolgyepet telepítettek.
Az élelmiszer-részleg pultjai mellett elcsattant érvek hallatán erős meggyőződés alakult ki bennem afelől, hogy bizony hőseink, vagyis a dühtől kipirosodott arcú, ám szimpatikusan gondolkodó nagyiék esténként ott ülnek a TV-híradó előtt, sőt a világháló hírportáljain is bőven portyáznak. De hát, mi is történt valójában?
Lehetünk megbocsátók, vagy haragosak, EU pártiak-, vagy EU szkeptikusok, a tényt, hogy az Európai Unió az utóbbi egyés fél évtizedben elsősorban a mezőgazdaság vonalán – alaposan megvezette a tagjukká vált Kelet-európai országokat, ezt ma már egyetlen hazai mezőgazdász, közgazdász, politológus sem merné tagadni. A bürokratizmus, a rossz döntések sora, a felületes helyzetfelmérések szomorú eredményeiként is azt hozta, hogy a próbálkozó kistermelők – a rosszul felállított, komplikált, komoly kezdőtőkét igénylő támogatások,a nehézkés felvásárlások, a felvásárló -és feldolgozó üzemek külföldieknek való eladása, vagy felszámolása után tömegesen szüntették meg kisebb-nagyobb gazdaságaikat,a ház melletti zöldségtermesztést, s adósságaik felhalmozása révén fillérekért kényszerültek eladni gépeiket, szüleiktől örökölt földjeiket. Ezek a földhöz briliánsan értő, képzett, korábban a mezőgazdaságban dolgozó magyarjaink – távol szülőföldjüktől – rendszerint országhatáron kívül keresték a megélhetést.
A termőföld külföldiek részéről való felvásárlásával kapcsolatos moratórium idejekoráni feloldása is kimondottan a megélhetési politikusok, a minisztériumi csicskások, a telekkufárok, az állam vájúi mellett toporgó, tenyerüket tartók malmára hajtották, hajtják a vizet: a korábban pipabagóért felvásárolt elsőrendű termőföldeket a minisztériumok, a Földalap intézményei táján keresztapák után kajlató, saját zsebre dolgozó szélhámosok nagy ügyesen háztelkekké legalizálták, vagy hatalmas szántókká egyesítették az általuk megszerzett földterületeket, s mintha semmi nem történt volna. Amolyan sima konstatállásként hallhattuk ezt nem egyszer volt nemzetiségi miniszterektől, államtitkároktól, vagy EP-képviselőktől is, hogy ezek a földek többségükben holland, dán stb. kézre kerültek. Vagy – a szerző megjegyzése – hazai, korábban a közigazdaságban, pártokban, vagy minisztériumokban dolgozó, úgynevezett zöldbárókká minősült konjuktúralovagok kezére, akik amolyan kiválasztottak, uralkodók módjára lehetőséget biztosítanak nemzetiségi magyarjainknak, hogy éhbérért dolgozhatnak majd – korábban saját nagyszüleiktől örökölt, majd később kényszerből fillérekért eladott – oligarcha uramék ügyesen, s főleg olcsón begyűjtött földjein. Vagy más esetben – busás hasznot bezsebelve – eladják a gazdag nyugati országok a már lassan fél Kelet-európát felvásárló, előre látó földbirtokosainak. Ugyanis a gyarmatosítás legegyszerűbb, „legszembenemtűnőbb” formája az akár korábban zsebszerződések alapján is lebonyolított földeladás, földfelvásárlás.
A befürösztés tehát már nagyrészt megtörtént, – jöhet a kijózanodás.
Nemzetiségi vonalon naponta hallhatunk, olvashatunk különféle programokról, tuti-, díjnyertes megoldási javaslatokról, vagy literátorok szülte lelkizésekről, melyek majd úgymond garantáltan megoldják nemzetiségi problémáinkat, úgymond sima megélhetésünket. Egyről persze a becses programgyártók – és ötletgazdák –sajnos, immár huszonkét éve – elfeledkeztek : mikor, és milyen nemzetiségi intézmény térképezi fel már végre, s hozza nyilvánosságra magyarlakta falvaink kataszterébe tartozó termőföld állományt – pontosan, dátum szerint jegyezve az esetleg vissza származtatott földek tulajdonosait, majd az ezt követő eladásokat. Ebből az okos felmérésből tudhatnák majd meg a helyi lakosok, hány hektár jó bonitású termőföldet emeltek ki alakítottak át építkezési telkekké – majd a helyiek számára megfizethethetetlen árakért adtak el az ügyesek, mely falvaink szántóit is birtokolják nagyrészt idegenek, hol is folyik majd olyan „kerítés mögötti”, – ez magánterület- táblákkal ellátott multi-termelés, mely semmilyen formában nem nyújt munkahelyet a helyi lakosoknak, támogatást a közeli település számára. Persze azt is fel kell mérni, hogy szerencsés esetekben milyen földrészeket birtokol még maga a falu, a helyi lakosok hány hektár mezőgazdasági területet dolgoznak meg – munkahelyet biztosítva ezzel önmaguknak, szomszédjaiknak, vagyis a helyi lakosoknak. Ezekhez az alapos felmérésekhez természetesen társ kell, lehetnek ezek civil szervezetetek, az önérdekeket mellőző faluvezetés, a kataszteri kimutatás, s persze maguk a falu – nem egy esetben átvert – lakosai is. Ezek után lehet majd a helyi lakosokkal közösen gondolkodni, s eldönteni azt, hogy a községek önellátása, az idegen munkahelyek utáni elvándorlás megfékezése érdekében milyen gazdálkodási formákat választanak majd a helyi lakosok. Természetesen a szomszéd falvak kooperációja, a közös gépparkok –és felvásárló központok kialakítása, a termelési ágazatok koordinálása is jó megoldás, hiszen a szakember -és munkaerő megosztódással a környező falvak lakói jutnak otthonukhoz közeli munkához, munkahelyhez. A családi gazdálkodás,helyi szövetkezetek-, felvásárló központok létrehozása sem annyira bonyolult, mint korábban volt, akad támogatás is, hiszen lassan- lassan maga az Európai Unió nyakkendős, fehérgalléros, többnyire urbánus neveltetésű tisztes képviselői is rájönnek arra, hogy a földgolyó túlnépesedése vészesen elindult, fogyóban az élelmiszerellátást biztosító termőföld-és ivóvíz, így a kicsiben és nagyban történő helyi gazdálkodás, élelmiszer-előállítás csökkentheti, vagyis lényegében tompíthatja azt a veszélyt, – íme a tojás árának kritikán felüli szárnyalása – amit a multinacionális, csakis -és kimondottan a profitra figyelő mamutcégek okozhatnak a bérből, nyugdíjból élő kisemberek számára – a kiszámíthatatlan árregulációik, a sok esetben pultra dobott, a jó minőséget messze-messze elkerülő – akár génkezelt – áruik következményeként. Az említett nyilvánosságra hozott, zöldre festett – ez a miénk –és a falué, s pirosra satírozott – nem a miénk, idegenek hasznát szolgálja majd – földterületek egy-egy falu aglomerátumában nagy meglepetéseket okoz majd mindannyiunk számára. Az újfent rendhez juttatott, önös érdekeket képviselő zöldbárók-, s oligarchák egészen biztosan nem lelkesednek majd az ilyen részletes-, felfedő jellegű-, tájékoztató-,s tanulságos táblázatoknak, már csak azért sem, mert lesznek olyan pirossal körbe-körbe satírozott magyar falvaink, s községeink, melyek lakói nem is tudják,kik is a „ piros satír” tulajdonosai. Éppen ezért kell – satíroznunk, s közben arra gondolnunk, hogy mi és utódaink miként is élhetünk tisztességesen – és tisztességben szülőföldünkön. Ugyanis a munkanélküliek tizennégy százalékos jelenlegi aránya – semmi jóra nem biztat, sajnos a magyarok lakta területeken ez az arány jóval, de jóval magasabb.
A helyi adottságok és lehetőségek kihasználásának,vagy a tökéletes elfecsérlésének vonalán példák garmadát hozhatnánk fel magyarok lakta felvidéki helységeink esetében is. Például szomorúan olvastam a napokban azt az internetes, illusztrált hirdetést, hogy egy pozsonyi ingatlan-ügynökség egy Somorja közelében lévő magyar falu belterületén mintegy tíz hektárnyi területen – telkeket árusít. A korá ;bban kertekként szolgáló területet az ingatlanközvetítő kivette a földalapból, ma viszont olyan árat kér el telkekként, amelyet a helyiek – képtelenek kifizetni. A főváros közelségében található száz telket – mindannyian sejtjük, kik is vásárolják majd fel. Az ilyen arányú nem odafigyelés, akár a szántó eladói, akár a faluvezetés részéről – mely testület tanácsot adhat ilyen esetben – a következőket eredményezi majd: A falu – fillérekért, szántóként eladott – mezőgazdasági, kerti termesztésre alkalmas területet vesztett el, a házak, telkek zöme után viszont adót nem fizetnek majd a lakosok, mivel legtöbbjüknek nem itt lesz bejelentett lakhelyük. Az ilyen arányú – száz házhely – azt eredményezheti majd, hogy az ilyen rosszul megkötött üzletek után idővel a nem odafigyelő telek árusító-, helyi képviselő-, polgármester – lakossági arányvesztés révén – idővel leveheti a falu magyar nyelvű helységnévtábláját, s elteheti almáriumába – emléknek.
Az efféle – a helyi közösségek részére sok milliós károkat okozó, csakis és kimondottan a busás haszonra utazó ügynökségek, telekspekulánsok ténykedéseiről, mindannyiunk szomorúságára száz és száz példát sorolhatnánk, persze akadnak szívet, lelket melengető, apró példák is, melyekről falujukat,városukat szerető, nem az oligarchák, a harácsoló, helyi „hárijancsik” kénye-kedvét kiszolgáló, csakis ezekkel csencselő polgármester barátaim tudósítanak nem egyszer. Dél-Garamvölgye egyik festői szépségű apró falujának polgármestere mesélte a múltkor, milyen sikere is volt falujában annak, amikor a község tulajdonába tartozó öt hektárnyi területet a helyi lakosok között szétparcelláztak megművelésre. A sikertörténet – emígyen szólt: – „ a falut ismered,olyan területen fekszik, ahol munkahelyet találni szinte lehetetlenség, s a főutak fejlődést szolgáló hiánya már régen lebénította vidékünket. Korábban még a közeli Esztergom gépkocsi-összeszerelő kombinátjai besegítettek, persze ott is gondok álltak be, így nemcsak a mieink-,de a helyiek számára is elfogyott a munkalehetőség. Sok „leszakadt” magyar család él a faluban, ezért döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk segíteni legalább a fazékba való zöldséggel…Az egyik helyi gazda segítségével felszántattuk, s tavaszi vetésre elkészítettük a később kikarózott kertrészeket, s hiszed vagy nem, a helyi pap közbenjárására karitász civil szervezetek is segítettek a vetőanyag, a krupli, a dughagyma beszerzésében. Le tt ám öröm -és termés is bőven, persze nem is hiszed majd el, hogy nekem, személy szerint mi is okozott örömöt. Az, hogy egy sárgarépát sem lopott el senki a másik kertjéből, közösen őrizték a termést, no meg az is, hogy amikor közhasznú munkáról volt szó- bővítjük ugyanis a járdahálózatunkat, tisztítjuk a kanálisokat -, a faluban azok a segélyen lévő, hálás falumbeliek jeleskedtek a leginkább, akik a nekik kiosztott kertjüket is rendben megművelték. Természetesen az idén tavasszal is várnak a már felszántott kertek azokra, akik megbecsülik a kétkezi munkát, s ha nehezebb életkörülmények között, de igenis – gondoskodni kívánnak idehaza önmagukról –és a családjukról …” Ung-vidékéről is példa értékű hírt kaptam az egyik helyi képviselő barátomtól: … a falunk fél focicsapatának osztottunk nemrégiben némi fizetségért – háznak való telkeket … A srácok többségükben a közeli ágcsernyői határállomás átrakodójánál dolgoznak, de hát szeretik falujukat, így miért ne segítsünk nekik abban, hogy itthon maradhassanak, itt alapítsanak családot …”
Visszakanyarodva az ilyenkor Húsvét táján nagyon is aktuális témához, a tyúkhoz és a tojáshoz, a napokban jót vigadtam az egyik szlovák napilap képes riportján: egy rutén falu pici nyugdíjból tengődő ácsmestere – szomszédasszonya kérésére – hamarjában egy tyúkólat állított neki össze, mivel a háziasszonyt majdnem a guta ütötte meg, amikor megtudta, hogy a helyi vegyesboltban aranygarasért árusítják a tojást. A világháló hírportáljaira sem volt szükség ahhoz, hogy másnap reggel hősünk, vagyis ácsunk kapuján már öt falubéli szomszédasszony dörömböljön azzal a céllal, hogy a mester számukra is készítsen az udvarukba tyúkólat. Persze nem olyan EU-norma szerinti szűket, amelyik újfent felnagyított formájában is – egy tyúk számára – alig nagyobb egy kalapdoboznál, hanem olyan igazit, dróthálós lécajtókkal, rúddal, itatóval, no meg tyúkanyómék délutáni szunyókálását szolgáló létrával. Ugye, a történet mesébe illő, hiszen szomszédasszonyéknak ismét lett tyúkóljuk meg tyúkjuk, friss hazai tojásuk, az öreg ácsmesternek meg alkalmi munkája, akinek reggelente ismét jut majd garas az elmaradhatatlan, persze nem éppen az egészségét szolgáló, ám régi bevett szokásainak gyakorlására, vagyis pipabagóra is meg deci pálinkára, s őt sem üti meg a guta – a semmittevés következtében.
Attól tartok,hogy nem is kell túl hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a világra fekete lepelként rátelepedett multinacionális cégek, legújabban a tyúktojással kapcsolatos, villámcsapásként ható üzenete megismétlődjön a hús, a kenyér, a tésztafélék, no meg az életet adó víz esetében is. Éppen ezért kell – huszonkét éves késés után is – felvidéki-, magyarlakta községeink, közösségeink lakóinak, faluszervezőinek fokozottan figyelnie a korábban mégiscsak működő – legalább részbeni – önellátás megteremtésére, működtetésére. No meg persze arra, hogy idegenből érkezett pénzéhes szélhámosok, földkufárok, s helyi segítőik ne húzzák ki alólunk a még megmaradt, utolsó hektárnyi szántónkat, háztáji fenntartására is alkalmas telkünket. Ugyanis az egybemaradásunk és fennmaradásunk követeli ezt tőlünk – ma már egyre hangosabban.
Felvidék Ma, Kalita Gábor
