Bátorkeszi Község Önkormányzata az idei falunapot az „Ünnep az ünnepben” szlogen jegyében szervezte meg. Volt is mit ünnepelni, hiszen a községi hivatal előtti téren felavatták a „Tisztelet őseinknek” feliratú emlékművet.
Az ünnepnek mindig kiemelt jelentősége van egy település életében, hiszen az összetartozásunk szálait erősíti, a hitet, hogy a közösség, melynek tagjai lehetünk, egy életen át összeköt bennünket. Az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy megálljunk egy pillanatra, elfeledkezzünk mindennapi gondjainkról, és magasztos érzéssel fordulhassunk őseink, múltunk felé, melyből erőt meríthetünk a jövő építésére is. Wass Albert írta: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.”
Elődeink tisztelete nélkül nem maradhatna fenn csorbítatlanul kultúránk. A közös ünnep, az idei bátorkeszi falunap is bizonyítéka annak, hogy a településen olyan emberek élnek, akiknek fontos a szülőföld, de legalább annyira fontos az ősök iránti tisztelet, azért, hogy a kései utódok büszkén tekinthessenek végig szeretett településükön, Bátorkeszin.
Bátorkeszi nevét a honfoglalás után idetelepített keszi törzsről kapta. Azt, hogy már a 10. században magyar település volt itt, a falu határában megtalált kalandozáskori temető bizonyítja.
A Komáromi Művészeti Alapiskola két növendékének éneke után a község polgármestere megtartotta ünnepi beszédét az emlékmű előtt.
Labancz Roland beszédében hangsúlyozta, amikor kimondjuk a két szót: Bátorkeszi község, mennyi minden juthat eszünkbe.
„Szülőfalunk és lakóhelyünk, ahol ma több, mint háromezren élünk. Sokunknak a legkedvesebb táj, az élet kezdete és vége, a bölcső és a végső nyugvóhely. Ha a mögöttünk hagyott nagyívű, több mint ezer esztendőre, a több emberöltőre gondolunk, szinte kiapadhatatlan az emlékezet. Régen elhunyt anyák, ősapák szava hallik, azoké, akik egykoron életünk magvát elvetették, s akik többen vannak, mint mi, élők.
Az ember és az anyaföld elválaszthatatlan, belőle táplálkozunk, általa élünk és minden más ebből sarjadzik. Egy-egy család, kisebb emberi közösség mindig útnak indult valahonnan, s ez ne tűnjön el nyomtalanul. Legyen úgy gyermekeinké a jövő, hogy ne maradjunk ki belőle mi sem: „Amit hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük azt a jövő nemzedékének…”Minden haladásnak legelső feltétele az igaz önismeret és minden fontos, ami erősítheti az ember azonosságtudatát, gazdagíthatja szellemét, méltóságát.
Közhelyszerű a megfogalmazás, de igaz: ahogyan mi becsüljük elődeinket, akképpen becsülnek meg bennünket utódaink. Elengedhetetlenül szükséges ehhez, hogy a ma élők hagyjanak jelet, hiszen lelkünk mélyén valamennyien lokálpatrióták vagyunk. A tájhoz, az emberekhez, a földhöz valami megfoghatatlan érzés vonz. Ezt a csodálatos érzést erősíti majd a most felavatásra kerülő emlékmű is, amely élő múltként és persze nagyon is élő jelenként elmondja, elbeszéli mindazt, amit eleink átéltek, ami – ha sokszor nehéz is volt – a múltba nézve megszépül.
Jelenünket és jövőnket elszakíthatatlan szálak fűzik múltunkhoz. Ahogyan a fa nem hajthat lombot és nem hozhat termést a gyökerek nélkül, úgy nem értékelhetjük, nem érthetjük a jelenkor történéseit a régmúlt ismerete és megbecsülése nélkül. Nekünk, ma élőknek és az utánunk jövő nemzedékeknek is tudniuk kell, hogy kik jártak előttünk. Hány nehéz, gyötrelmes, nélkülözéssel és fájdalommal, emberi boldogsággal és örömökkel teli sors kellett ahhoz, hogy élhessünk, hogy emberhez méltóan élhessünk. Mert jól tudjuk, a múlt valós ismerete azért fontos, hogy erőt adhasson a mának, hogy szebb, gazdagabb és emberibb legyen a jövő!
Ma és a jövőben is a közös találkozási pontokat kell keresni, azokat, melyek falunk népét közösséggé kovácsolják, összetartják és nem azokat, melyek eltávolítanak egymástól. Tudnunk kell, hogy egy sereg együtt élő ember még nem okvetlenül közösség, azzá csak a szellem, a gondolkodás és az ízlés, az erkölcsi együvé tartozás tesz. Bátorkeszit nem uszító indulatokkal nyugtalanítva, hanem hétköznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettekkel kell végre szeretni! Csodálatosan szép dolog a múlt mélységeibe visszatekinteni. Csodálatos és felemelő. Nemcsak a múltat látja, aki őszintén beszél a régi korokról, hanem a jelenből a jövőbe is nézhet.
Tisztelet őseinknek, akik építették a múltban a jövőt, örök hála és megbecsülés azoknak, akik átadták nekünk üzenetüket” – mondta beszédében Labancz Roland.
Az emlékmű felavatása után alkotója, Sidó Szilveszter állatorvos-fafaragó alkotásának célját ismertette a rajta lévő jelek történetével kibővítve.
Bíborban született Konstantín (912-959) bizánci császár több kiemelkedő jelentőségű művet hagyott az utókorra. A Birodalom kormányzása a magyar őstörténet talán legfontosabb forrása. A magyar törzsek nevéről egyedül Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körül írt műve (De adminstrando Imperio, A birodalom
kormányzásáról) számol be. A császár nyolc törzset sorol fel. Konstantin szerint a kabar törzseket csatlakozásuk után a magyarok idővel „az első törzsek rangjára emelték”; a törzsszövetség kezdetben eszerint hét törzsre tagozódott: nyék, megyer, kürtgyarmat, tarján, jenő, kér, keszi.
„Sokféle szimbólum kerülhet a kopjafára, én a magyarságnak az ősi motívumait használtam a példát adó gazdag múlt felidézésére. Faragott díszítése, mérete sokat elárulhat a szemlélőnek” – mondta az alkotó.
Az emlékmű hátsó oldalán rovasírással van feltüntetve a község neve.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”48274″}
