Bolond ez a világ, igazán. Meglehet, hogy egy eltévelyedett irigy majd a jövőben visszavágyakozik ebbe a mi mostani „mozgalmas” világunkba, mivel úgy fogja vélni, hogy ez volt az aranykor, holott ez a mi világunk egyáltalán nem irigylésre méltó.
Sokan bizonyára azzal vagdalkoznak, hogy hiszen béke van. Igen ám, de hol? Ahol nem véres háború folyik, ott a tőke vívja alattomosan érdekeinek megfelelően a maga nem véres, de annál veszélyesebb csatáit. Ha csak azt vesszük, hogy itt ebben a „békezónában” már senki sem tudja igazán, milyen hírt vegyen komolyan, s melyiknek higgyen, már az is elég az utálkozáshoz. Itt ugyanis nem hírközlés zajlik, hanem félrevezetés, hazugság, agymosás. Csupa magát zseninek, vagy legalább messiásnak tartó pszeudopolitikus kelleti magát, hadseregnyi írni nem tudó „újságíró”, blogger és fontoskodó aktivista tesz úgy, hogy ő váltja meg a világot; úgy tapasztalhatjuk, hogy itt mindenki rendkívül okos, mindenki mindent jobban tud, miközben a tények senkit sem érdekelnek. Csak félrebeszélés folyik, csűrés-csavarás, hazudozás és ártatlanok tetemrehívása, tettesek magasztalása. Ezt a zsánert mindenki tényleg jól bírja.
Itt van például a migránsprobléma. Hogy mi ebben az igazság, a valóság, azt legföljebb nehezen, mégis csak megközelítőleg lehet összekombinálni, mivel az információs forrásokból csupán azt tudja meg az ember, ami az adott médiának megfelel, amit az magára nézve hasznosnak és jövedelmezőnek tart. Kifelé pedig csupa áldemokrácia, meg odafigyelés, tolerancia, beleérzés mások lelkivilágába, nehogy már megsértődjön az a nagy valaki. Elsősorban a migránsok. Na meg Brüsszel. Volt már olyan is, ráadásul több forrásból, hogy levették a keresztet a templom tornyáról, mert hogy az sérti a szegény, háború elől menekülő hadköteles fiatal moszlim migránsok sokaságát. Gondoljunk csak bele: ha a vendégem át akarja rendezni a lakásomat, joggal kitessékelem és haza küldöm, és ezért nekem mindenki igazat ad. Ha egy migránssal tenném ugyanazt, akkor lefasisztáznak. Mert akkor azt rasszizmusból tenném és megsérteném a szegény ártatlant, a személyiségét, vallását, bőrszínét, egyéb töméntelen jogát, még az otthon hagyott anyósát is, aki ott szenved, míg ő itt segélyen él.
És itt a dalai láma látogatásának esete is. A szlovák államfő fogadja, meghívja egy teára a pozsonyi tévétorony kávézójába, a szlovák külügyminiszter viszont ettől frászt kap és jajveszékel, mert begyullad attól, hogy hát mit szólnak majd ehhez a kínaiak. Megsértődnek! A sajtó pedig szorgalmasan kritizálja a külügyminisztert, mert ezt jó ellenzéki állásfoglalásnak tartja, ugyanakkor letolja az államfőt, hogy rontja Szlovákia imázsát a kínaiak szemében, mert ó, jaj, tényleg megsértődnek. Egyúttal pedig nem is túlzottan rejtett iróniával eléggé ízléstelenül megkérdőjelezik a dalai láma személyiségét.
És ne feledjük: ugyanez történik velünk, amikor az autonómiát meri valaki illetlenül megemlíteni. Azt ugyanis tényleg nem illik, mert jaj, nehogy már a szlovákok megsértődjenek! Dehogy akarunk mi autonómiát, isten ments, olyan csúnya kifejezés az, mi mást akarunk, ami ugyan az, csak másképp hívják, amiért a frusztrált többség talán mégsem sértődik meg annyira, bár arról sem akar hallani, miképpen arról sem, hogy az autonómia nem kizárólag területi lehet. Mert a többségi nemzet szemében az autonómia kizárólag területi, az pedig rejtett irredenta elgondolás, vagyis nyílt hazaárulás. Hiába mondjuk, hogy kulturális, vagy oktatási autonómia, amivel elég jól meglennénk – azt nem hiszik el, mivel az szerint a területi autonómiával, azaz irredentizmussal, az elszakadással egyenlő. Mi pedig csupa belátás vagyunk, érzékenyen odafigyelünk mások érzékenységére, csak éppen a saját érzékenységünkre, valamint saját jogainkra és nemzetiségi kötelességeinkre fütyülünk, önmagunk iránt nem vagyunk belátással, mert az nem menő, hiszen ha azt tennénk, még megsértődne az a bizonyos valaki. Nehogy már elvegye, ami még van, holott azt nem is annyira elveszik, sokkal inkább mi adjuk föl önként. Kellemetlen az ilyet fölhánytorgatni, de akkor is így van, nézzünk már tükörbe!
Kertelünk, kerüljük nagy ívben a kását, nem merjük néven nevezni a dolgokat, s egyre távolabb kerülünk a valós gondoktól, a realitástól – de hogyan képzeljük megoldani a gondokat, ha képtelenek vagyunk a valós diagnózist fölállítani? Vagy ezt a félrebeszélést nevezik politikának? Tényleg érdekelne, kinek milyen a valódi nézete. Amennyiben még egyáltalán van olyan. Mert ezek a hivatalos állásfoglalások csak hőbörgés, alkalmi bólogatás, attól függően, kinek akarunk a kedvébe járni és benyalni. Mi ez, ha nem gerinctelen viselkedés? Ha megsértődnék a barátomra, amiért a haragosommal beszélt, hülyének néznének. Ha azt hazudnám a páromnak, hogy sétálni voltam, holott érezhetően kocsmában jártam, joggal lenne rám dühös. Ugyanez „nagyban”, mármint a politikában, úgy látszik, erény.
Hát nem bolond ez a világ? Hogyan akarunk így szót érteni?
